***Gideon***

– Bámulsz – mormolja a sírástól rekedtes, halk hangján, hüvelykujja még mindig az állkapcsom szélén pihen, mintha ezzel akarná magát a földön tartani.

– Tudom – válaszolom csendben, mert nincs értelme tagadni.

– Mindig bámulsz.

– Tudom.

Egy mosoly kísértete jelenik meg a szája szegletében, a legapróbb megemelkedés, mintha ugratni akarna, de nincs hozzá elég ereje.

Hallom a változást a