Viviana szemszöge

Délre már kimerültnek éreztem magam. Nem fizikailag. Nem egészen. Ez az a fajta kimerültség volt, ami abból fakadt, ha az ember túl sokat gondolkodik túl sokáig. Abból, hogy folyamatosan résen van. Folyamatosan várja, hogy valami elromoljon. Folyamatosan a legrosszabb forgatókönyveket képzeli el, még mielőtt azok egyáltalán megtörténnének.

Az asztalomnál ültem, és üres tekintett