Viviana szemszöge

A kórházból hazafelé vezető út csendes volt. Nem volt kényelmetlen vagy feszült, csak csendes. Az a fajta csend, ami azután következik, hogy az ember annyit sírt, hogy egy időre egyszerűen nem marad több könnye.

Vincenzo mellett ültem a hátsó ülésen, és kifelé bámultam az ablakon, ahogy Milánó elsuhant mellettünk az épületek, emberek és hétköznapi életek elmosódott forgatagában.