Harlow

Sötét ablaküvegre, a város fényeire és a férjem mellkasának lassú, ritmusos emelkedésére-süllyedésére ébredek az arcom alatt.

Ez a két szó még mindig furcsán érint, a lehető legszebb értelemben – *a férjem* –, és most sokkal melegebben telepszik a szívemre, mint az oltár előtt. Talán azért, mert a szobában végre akkora a csend, hogy a szavak igazán célba érhetnek: nincs zene, nincs pohárcsö