Ugyanabban a testhelyzetben maradt, és úgy ölelt, mintha az élete múlna rajta. – Alaric – szólítottam meg, próbálva lefejteni rólam a kezeit.

– Alaric, szerintem nekünk kellene... – a testhője zavaró volt, ahogy a csupasz mellkasa a hátamhoz ért.

– Nem akarod, hogy a közeledben legyek? – kérdezte, a nyakamba lehelve.

Szerintem sosem tudnám megszokni a tényt, hogy ennyire dögös. – Gyerünk... mondd