Bastian ujjai az állam alatt időztek, arra várva, hogy megszólaljak, hogy lépjek, hogy újra megadjam magam.

De nem tettem. Most nem.

Lassan hátrahúzódtam, a kezeim az ölembe hulltak, ahogy visszaültem a sarkamra. A szemem az övével találkozott – még mindig óceánkék, még mindig lángolt, de az enyémek most mások voltak. Üresek. Nyersek. Csupaszok.

– Vezess! – mondtam rekedten. A szemöldöke a magasba