Victor halkan, elutasítóan felmordult. Nem mondott semmi mást. Súlyos tekintete Chloe könnyáztatta arcára szegeződött. A szobában mindenki tudta, hogy a Vance pátriárka semmiféle vonzalmat nem táplál a szórakoztatóiparból érkező nők iránt. Azzal, hogy Declan elhozta a szeretőjét egy intim családi vacsorára, már így is feszegette Victor toleranciájának határait.

Diane észrevette, hogy Leo zihálása másodpercről másodpercre rosszabbodik. Nem vesztegette tovább az időt. Felkapta a fiút, nyugtató szavakat mormolt, és felvitte az emeletre, hogy ott várják meg a családorvost.

Declan előlépett, védelmezve Chloét. Védelmezően átkarolta a nő remegő vállát, haragját pedig Clarára irányította. – Nagyapa, Chloe soha nem tenne ilyet. Biztos, hogy Clara volt. Ugyanezt a rosszindulatú trükköt húzta meg három évvel ezelőtt is!

Borostyánszínű szeme a nyers vádtól égett.

Clara megállta a helyét. A hamis vádak eltűrésének három éve kővé dermesztette a szívét. Nem érzett szívfájdalmat, csak hideg, elszigetelt tisztánlátást. Victort leszámítva ennek a családnak a többi tagja már elítélte és bűnösnek találta.

Chloe szipogott, és egy újabb adag könnyet préselt ki magából. – Mrs. Vance, még ha haragszik is rám, nem lenne szabad egy gyereket célba vennie...

*Csatt.*

Az éles, visszhangzó pofon darabokra törte a hatalmas étkező feszült csendjét.

Az ütés visszhangzott a magas mennyezetről, és oldalra csapta Chloe fejét. Chloe hátratántorodott. A keze a vörösödő arcához repült. Sokkosan bámult, mondatának hátralévő része elhalt a nyelvén. Az ütés csípése rikító vörös kéznyomot hagyott sápadt bőrén.

Az étkező megfagyott. A szájak tátva maradtak. Senki sem mozdult.

Mindig is Clara volt a csendes. Ő volt az a nő, aki lenyelte a fájdalmát, és csendben vállalta a felelősséget. A sértéseik eltűrése a múlté volt.

– Nem viszem el a balhét valamiért, amit nem én követtem el – figyelmeztette Clara. Hangjában határozott nyugalom lakozott, de a felszín alatt heves él vibrált. – Egyszer már rámtoltad ezt. Akkor annyiban hagytam. Feszítsd túl a húrt még egyszer, és nem maradok többé csendben.

Nem kiabált, de szavainak puszta ereje parancsolt a szobában. Szemében jég villant.

A hosszú asztal fejénél ülő Kaelen megállt. Ujjainak ritmikus dobolása a mahagónifán megszűnt. Finom, veszélyes vigyor húzódott meg ajka sarkában.

*Ez a nő... tényleg van benne tűz,* elmélkedett.

Tanulmányozta a sápadt arcát. A harag vibráló pírt varázsolt beteges arcbőrére. Figyelte, ahogy finom kezei, amelyek általában remegtek és gyengék voltak, olyan ropogós, habozás nélküli csapást mértek. Az ismerősség nyomasztó érzése kaparászott az elméje hátsó zugában. Hol látta már őt korábban? A gondolat szertefoszlott, ahogy a dráma kibontakozott, rabul ejtve őt.

Sokkjából feleszmélve Declan előrelendült. Borostyánszínű szemei hitetlenkedve tágra nyíltak, mielőtt a tiszta düh réseivé szűkültek volna. Megragadta Clara törékeny csuklóját, szorítása olyan volt, mint egy satu. Nyakán kidagadtak az erek, ahogy feldolgozta ezt a hirtelen dacot. – Clara, mi a pokol bajod van? – követelte, és maga felé húzta. Azonnal el akarta intézni a dolgot, nem volt hajlandó belerángatni nagyapját vagy nagybátyját a piszkos családi vitáiba. – Három év a börtönben, és te valahogy még rosszabb lettél.

– Engedj el – parancsolta Clara.

Egy hirtelen, éles rántással kiszabadította a csuklóját. Hátralépett, zúzódott bőrét dörzsölve, tekintete átmetszette a férfit.

– Rendben. El akarod intézni? Akkor intézzük el – jelentette ki Clara. – Válni akarok. Ez elég világos a számodra?

A nyers kijelentés bombaként robbant. A szoba megmaradt lakói megdöbbenve bámultak. Válást követelni egy kaotikus családi vacsora közepén drasztikus lépés volt.

Declan arca sötétvörösre pirult a zavartól. Merev ujjával a nőre mutatott. – Clara, válassz egy jobb alkalmat a jelenetrendezésre! Tartsd távol a személyes drámánkat a nyilvánosságtól. Hatalmas bolondot csinálsz magadból.

Hideg, éles nevetés szökött ki Clara ajkain. Declanről a mögötte lapító Chloéra nézett.

– Az igazi szégyen itt az, aki elvégzi a piszkos munkát, de nincs benne elég gerinc ahhoz, hogy beismerje – vágott vissza a nő tisztán csengő hangon. – Azt hiszed, itt fogok állni, és beismerem, hogy cayenne borssal fűszereztem a saját gyerekem ételét? Befejeztem, hogy én vigyem el a balhét a ti mocskotokért.

Declan álla megfeszült. Az izmok ugráltak a nyakában. Fenyegetően lépett egyet előre, felemelte a hangját, hogy elhallgattassa. – Clara, fogd be a szádat...

– Declan.

A mély, parancsoló hang áthasított a fojtogató feszültségen, könnyedén és élesen.

Az asztalfőnél Kaelen előrehajolt, könyökét a fának támasztva. – Kézzelfogható bizonyíték nélkül nem hibáztathatod őt csak úgy.

Declan megmerevedett. Az álla leesett. Értetlenül fordult nagybátyja felé.

Kaelen volt a legfiatalabb a Vance fivérek közül, az idős házaspár kései gyermeke. Bár korban közel állt unokaöccséhez, Declanhez, Kaelen egy merőben más hatalmi szinten mozgott. Felépítette a saját üzleti birodalmát, amely a meglévő Vance családi vagyon fölé tornyosult. A vállalati világban Kaelen érinthetetlen volt. Senki sem mert ujjat húzni vele.

Akkor miért védett ez a hatalmas, távolságtartó férfi egy elítélt bűnözőt a saját unokaöccsével szemben?

Declan kinyitotta a száját, hogy vitatkozzon, de Kaelen sötét tekintetének intenzív, hajthatatlan súlya visszakényszerítette a szavakat a torkába. Nagyot nyelt, és elhallgatott.

Léptek visszhangoztak a lépcsőn. A családorvos sietett le a földszintre, orvosi táskáját szorítva. Bólintott Victornak és Declannek. – A fiú állapota stabilizálódik. Beadtuk a gyógyszert, és lábadozik az allergiás sokkból. Egy kis pihenés után rendben lesz.

Hallva, hogy Leo biztonságban van, Clara lassan kifújta a levegőt. Végső köteléke is elszakadt ettől a színjátéktól. Végzett velük.

– Mivel mind itt vagyunk, akár be is fejezhetjük ezt ma este – mondta Clara, hangja nélkülözött minden érzelmet.

Olasétált a karosszékhez, ahol korábban ledobta kopott táskáját. Kicipzárazta a főrekeszt, és előhúzott egy vaskos jogi dokumentumot. Egyenesen visszalépett Declanhez, és a hófehér lapokat egyenesen elé csapta az asztalra.

Declan lenézett. *Válási megállapodás* – állt félkövér betűkkel a legfelső oldal tetején.

A papírokat bámulta, arcán döbbenet hullámzott végig. Felkészülten jött. Már azelőtt megfogalmazta ezt, hogy egyáltalán megérkezett volna.

– Írd alá, és végleg végeztünk – parancsolta Clara.

Nem várta meg a férfi dühöngő válaszát. Nem nézett Chloéra, és Victorra sem pillantott vissza. Sarkon fordult, és egyenes derékkal, felszegett állal kisétált a nehéz bejárati ajtókon.

Declan földbe gyökerezett lábbal állt, kezében a dokumentumokkal. Csendes, égető megaláztatás öntötte el. Az egész szoba végignézte, ahogy a volt fegyenc felesége eldobja őt, mint a tegnapi szemetet.

Az étkező homályos sarkában a csillár lágy fénye megcsillant Kaelen éles szemében. Végignézte a grandiózus távozást, szórakoztatta a tüzes látványosság, amit a nő az imént rendezett. Ez az este sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint azt valaha is várta volna.

A terebélyes Vance-kúrián kívül az éjszakai levegő hűvös és könyörtelen volt. Clara a magánhegy kanyargós, elszigetelt útján állt félúton, és a telefonja képernyőjét bámulta. Újra frissítette a fuvarmegosztó alkalmazást. A betöltő kör a végtelenségbe forgott. Egyetlen sofőr sem fogadott el hívást kint ebben az exkluzív, zárt övezetben.

Frusztráltan fújta ki a levegőt, és a kabátja zsebébe süllyesztette a telefont. Összeszorította az állkapcsát, és elindult lefelé a sötét aszfalton.

A magánút két oldalán magasodó fenyőfák hosszú, kísérteties árnyékokat vetettek az ösvényre. A szél üvöltött az ágak között, átvágva vékony ruháin. Ha kell, egészen a városhatárig elsétál. Szó sem lehetett arról, hogy visszamenjen abba a mérgező házba, és fuvarért könyörögjön. A méltósága még mindig megvolt.

Hirtelen, súlyos szédüléshullám tört rá, amitől a sötét út megbillent a lába alatt. Clara megbotlott, és egy út menti kőoszlopban kapaszkodva nyerte vissza az egyensúlyát. Hideg kezét a homlokához szorította. A bőre ontotta a hőt. A hét eleji betegsége bosszúszomjasan tért vissza. Tüdeje égett a séta erőfeszítésétől, és látása elmosódott a széleken. Minden egyes lépés nehezebbnek tűnt az előzőnél, ahogy a láz hatalmába kerítette ízületeit, ólommá változtatva a csontjait.

Öt gyötrelmes perc vánszorgott el. Arra kényszerítette magát, hogy továbbra is egyik lábát a másik elé tegye.

Mögötte fényes LED-es fényszórók hasítottak át a sötétségen, végigsöpörve remegő alakján. Egy drága motor zúgása erősödött fel. Egy elegáns, impozáns Maybach gördült elő, és lassított le finoman megállva közvetlenül mellette a keskeny úton.

A sötétített hátsó ablak lassan lehúzódott, felfedve a fényűző belső teret és a benn ülő férfi feltűnő sziluettjét.

– Fuvarra van szüksége? – szólt ki az éjszakába egy mély, érdes hang.