Iris

Az idő lelassul. A szoba, az asztal, a rothadó lakoma – mindez egy fakó elmosódássá válik.

Az egyetlen dolog, amit látok, a torkomnál remegő ezüst penge. Lucien keze biztos, de a szeme üresebb, mint egy hófehér, üres papírlap. Nincs benne érzelem. Nem ismeri fel, ki vagyok. A köztünk lévő kötelék? Néma.

Üres.

Lélegzetem megakad a mellkasomban. Szóval így ér véget. Nem sikollyal, nem is tűzzel