Nézőpont: Tessa

– Tessa, meg tudod csinálni – suttogom. Ujjaim a telefonom hideg műanyagjára fonódnak. – Csak még egy éjszaka. Csak éljem túl.

A képernyő felvillan a tenyeremben. Éles rezgés hasít a hűvös esti levegőbe. Nem kell találgatnom, ki az. Tíz perc. Tíz percet késtem a műszakomból.

*Hol a pokolban vagy? Az ajtók nyitva. Cleo a színpadon van. A te számod következik. Mozgasd ide a segged.*

Újabb üzenet ugrik fel, mielőtt még az elsőt feldolgozhatnám.

*Kezdesz felbaszni, Tessa. Vedd fel a telefont.*

Nehéz sóhaj hagyja el az ajkamat, leheletem fehér felhője eltűnik a sötétben. Mick ordítani fog velem. Mindig ezt csinálja. A táskámba süllyesztem a telefont, és felkészítem magam.

Lökésre nyitom a klub nehéz fémajtaját. A zene fizikai csapásként ér. A basszus megrezegteti a fogamat, és mélyen a mellkasomban vibrál. Hetekbe telt, mire abbahagytam az összerezzenést a puszta hangerőtől. A benti levegő sűrű. Olcsó alkohol, állott izzadság és kétségbeesés bűzlik benne.

Végigpásztázom a félhomályos termet. A gyomrom ismerős, fájdalmas görcsbe rándul. Részeg férfiak tömegei nyomakodnak a főszínpad felé. Gyűrött bankjegyeket lengetnek a levegőben, kapzsi tekintetük a villogó neonfények alatt mozgó, félig meztelen lányokra tapad. Ez az én valóságom. Egy lepukkant sztriptízbár, tele férfiakkal, akik húsdarabként tekintenek ránk.

Mozgásra kényszerítem a lábaimat. Kikerülöm a küzdőteret, és egyenesen a hátsó rész felé indulok. Percekkel később felmászom a színpadra. A reflektorok forrósága egy pillanatra elvakít. A zene megváltozik, nehéz, lüktető ütemre vált. Gépiesen csinálom végig a mozdulatokat. Pörgök, ereszkedem, homorítom a hátam. Ez egy ész nélküli rutin.

Alattam a férfiak közelebb húzódnak. Éhes bámulásuk égeti a bőrömet. Durva megjegyzések és obszcén füttyögések hasítanak át a hangos zenén. – Rázd meg nekem, bébi! – – Igen, nézd csak azt. –

Az arcomat semlegesen tartom, de az undor fintora utat tör magának az ajkamon. Gyűlölöm a szemüket. Gyűlölöm, ahogy a lábam elé dobálják a pénzüket, mintha egy trükköket bemutató kutya lennék. Belülről rágom az arcomat, és visszaszámolom a másodperceket.

Abban a pillanatban, ahogy a szám elhalkul, felkapom a ledobott ruháimat és elmenekülök.

Az öltözőbe rohanok. Biztonság. Az éles fénycsövek villódznak a fejem felett, ahogy letépem magamról a szűk, sokat mutató fellépőruhát. Felhúzom a kopott farmeromat és egy vastag pulóvert. Megragadok egy durva sminklemosó kendőt, és addig dörzsölöm az arcomat, amíg a bőröm nyersnek nem érződik. Csak haza akarok menni.

A vállamra vetem a táskámat, és feltépem az ajtót.

Mick pontosan a folyosón áll, elzárva az utamat. Karjait a mellkasa előtt összefonja.

– Mikor fogod bepótolni az elpazarolt időt? – követeli. Hangja mély, agresszív morgás.

Hátralépek, megtartva a biztonságos távolságot. – Holnap. Holnap túlórázom. –

– Most van rád szükségem odakint. –

– Nem tudok, Mick. Túl fáradt vagyok. Holnap bepótolom, ígérem. – A csontjaim fájnak. A fejem lüktet a zajtól és a vakító fényektől.

Hideg közönnyel mered rám. Vállat von, a zsebébe nyúl, és előhúz egy köteg vékony, gyűrött készpénzt. Hozzám vágja. A bankjegyek a mellkasomnak csapódnak, és a piszkos padlóra hullanak. Leguggolok, összeszedem a csekély keresetemet, és átpréselem magam mellette.

Kilököm a hátsó kijárat ajtaját. A hűvös éjszakai levegő végigsöpör az égő bőrömön. Mély lélegzetet veszek, egy pillanatnyi békét keresve.

A lábam alatt megcsikordul a sötét sikátor kavicsa. Aztán megállok.

Két férfi áll köztem és a főutca között.

Hatalmasak. Rémisztően óriásiak. Elzárják az egyetlen kiutat. A szívem a bordáimnak verődik a hirtelen jött pániktól. Óvatosan hátralépek, szorításom ráfeszül a táskámra.

Az egyik férfi arcának alsó részét sűrű, ápolatlan szakáll fedi. A másik bal fülétől egészen a jobb arcáig egy csúnya, cakkos sebhely húzódik. Nem úgy néznek ki, mint a hétköznapi, részeg vendégek. Veszélyesnek tűnnek.

– Kik vagytok? – kérdezem. Hangom kimért és védekező. Még egy lépést hátrálok.

A szakállas férfi oldalra dönti a fejét. Nem válaszol. Ehelyett a társára néz.

– Ő jó lesz – mondja.

A heges férfi némán bólint.

Jó lesz, mire?

Az agyam küzd, hogy feldolgozza a borzalmas valóságot. – Mit akar… –

Rám rontanak.

A heges férfi megragadja a karjaimat, megsemmisítő erővel az oldalamhoz szegezve azokat. Mielőtt levegőt vehetnék a sikoltáshoz, a szakállas férfi egy vastag, rossz ízű rongyot töm a számba. Szorosan megköti a fejem mögött.

A pecek elnyeli a kiáltásaimat. Vergődöm. Rúgkapálok, a térdüket célozva. Minden csepp erőmmel küzdök, ami csak bennem van, de semmi vagyok velük szemben. A szakállas férfi kuncog. Lehajol, és úgy veti át a testemet a széles vállán, mintha csak egy zsák krumpli lennék.

A levegő kiszorul a tüdőmből. Az ökleimmel ütöm a kőkemény hátát. Könnyek homályosítják el a látásomat. Forró zokogás marja a torkomat, fojtogat a pecek durva anyaga ellenében. Imádkozom, hogy valaki a sikátorban meghallja a dulakodást.

De a klub hátsó falain átszűrődő nehéz, lüktető basszus elnyomja tompa kiáltásaimat.

Megfordul. Egyenesen visszafelé visznek a klub felé. Nem a küzdőtérre. Átcipelnek egy nehéz fémajtón, be a VIP vendégeknek fenntartott mély, rejtett folyosókra.

A szívem hevesen ver, ahogy üres folyosók mellett haladunk el. A szakállas férfi megáll, és berúg egy ajtót. Besétál, fogást vált, és erősen eldob.

A padlónak csapódom. Az ütődés éles fájdalmat küld a vállamba és a csípőmbe.

A nehéz ajtó becsapódik. A zár hangos kattanása visszhangzik a térben.

Térdre kászálódom, a fejem mögötti csomót kaparva. Kitépem a rongyot a számból, és az ajtóhoz rohanok. Ökleimmel a tömör fának esem.

– Hé! Nem! Segítség! – sikoltozom puszta kétségbeesésben. Addig dörömbölök, amíg a bütykeim vérezni nem kezdenek. – Valaki segítsen! –

Senki sem jön. A vastag falak elnyelik a hangomat.

A hátamat az ajtónak vetem, és lecsúszom a padlóra, miközben zihál a mellkasom. Letörlöm a könnyeket a szememről, és körülnézek.

Kísérteties kék fények vetnek hosszú árnyékokat a szobán át. Ez egy VIP lakosztály. Meghűl a vér az ereimben. Bénító félelem mosódik át rajtam. A szoba kellős közepén egy hatalmas ágy áll. Pontosan tudom, milyen durva, beleegyezés nélküli dolgok történnek ezekben a rejtett szobákban. Gazdag férfiak fizetik le a menedzsereket, hogy azt tehessenek az itteni lányokkal, amit csak akarnak. De én nem vagyok önkéntes résztvevő.

A szőr feláll a tarkómon. Hátborzongató felismerés hasít az agyamba.

A szobában a levegő túl nehéznek érződik. Az árnyékok túl sűrűek.

Nem vagyok egyedül.

– Ki van ott? – zihálom. A hangom remeg. A sötét sarkokat fürkészem. – Csak hagyjon elmenni, kérem… – kiáltom tehetetlenül a félhomályos, kék fénybe.

Egy alak mozdul meg a szoba legsötétebb sarkában. Egy magas, impozáns férfi lép ki az árnyékokból. A halvány fény megcsillan széles vállain és tornyosuló alakján.

Lenéz rám. Hangja áthasít a feszültségen, hidegen és hajthatatlanul.

– Gyorsan fogjuk csinálni. Szállj fel a kibaszott ágyra. –