Miután a látogatási idő véget ért, Knox és én anélkül hagytuk el a kórházat, hogy egyetlen szót is szóltunk volna. Meglepett, hogy nem sírt (ellentétben velem), de a szeme fáradtnak és szomorúnak tűnt. Amikor megállította az autót a házam előtt, kikapcsoltam a biztonsági övet, és felé fordultam, mielőtt kiszálltam volna. Nem akartam elmenni, de muszáj volt.

– Köszi, hogy hazahoztál – mormoltam.

–