Az utolsó emlékem, hogy a padlót bámulom.

Azt az üres, pettyes linóleumot. Egy matt foltot a szegélyléc közelében. A saját, fel-le járó térdem árnyékát. Csak figyeltem, mintha a ritmus képes lenne úgy hipnotizálni, hogy egyáltalán ne érezzek semmit.

Most egy kéz pihen a vállamon. Gyengéd. Óvatos. Mintha az illető pontosan tudná, hogy nem szabad megijesztenie.

A szemem mégis kipattan.

Gyorsan felül