A házig vezető út csendes. Evie halkan dúdol mellettem, a szemével az elsuhanó fákat követi, és tudom, hogy csak el akarja simítani az imént történtek élét.

De én még mindig dühös vagyok.

Nem azért, mert azok a fickók verekedni akartak – a fenébe is, ez mostanra már szinte rutin. Mindig akad valaki. Egy bárban. Egy edzőteremben. Valami kölyök, akinek túl nagyra nőtt az egója. Vagy ami még rosszabb