Mire a faházhoz érünk, már egy kicsit kevésbé sírok, de a testem még mindig remeg, a szívem pedig olyan, mintha a felére zsugorodott volna össze. A kézfejemmel letörlöm a könnyeimet, de csak egyre újak jönnek.

Dalton az ajtóig kísér, a karját még mindig gyengéden a vállam köré fonva. Lehajol, hogy a szemembe nézzen, a hangja halk és óvatos.

– Jól leszel?

Bólintok, bár remegő, bizonytalan mozdulatt