Ez nem Connor.

Annyira hátradőlve ülök az anyósülésen, amennyire csak tudok, a gerincem az ajtónak feszül, az ujjaim szorosan kapaszkodnak az ülés peremébe, mintha az lehorgonyozna. Láttam már Connort dühösnek – féltékenynek, irritáltnak, sőt, még gonosznak is. De ez? Ez valami más.

Eleinte csendben van. A kezei a kormányt markolják, az ujjpercei elfehérednek, az állkapcsa megfeszül. A fényszórók