Abban a pillanatban, ahogy belépek az ajtaján, a lakása melegére számítok. A kezére a derekamon. A hangjára, ahogy a nyakamnak dőlve azt suttogja: *Szia, hercegnő!*

Ehelyett be sem enged az ajtón.

Csak megfogja a kezem, és annyit mond: – Menjünk.

Ennyi.

– Várj, micsoda?

Az ujjai már összefonódnak az enyéimmel, és gyengéden húz le a lépcsőn.

– Még csak most jöttem.

– Tudom.

– Jaxon… hova megyünk?

–