Dalton oldalba bök a könyökével, ahogy elhaladunk az automaták mellett, miközben a diákok hangja visszhangzik a csempézett padlón. A karja még mindig a vállamon pihen, mintha oda tartozna.

– Oké – mondja. – Légy őszinte. Elgondolkodtál már valaha azon, hogy csak úgy… eltűnsz a hegyekben, és valami kriptiddé válsz, ahelyett, hogy befejeznéd az évet?

Felhorkanok. – Minden hétfő reggel.

– Jó – mondja