– Szia! – köszöntem meleg mosollyal, miközben beléptem Corbin szobájába.

– Szia, Lyra! – felelte Sloane, és a mosolya épp olyan jószívű volt, amilyenre emlékeztem. Megkönnyebbülés hulláma mosott át rajtam: ő semmit sem változott.

Corbinra pillantottam, aki még mindig a karjaiba bújva pihent, és haboztam; a tekintetemmel némán kérdeztem, közelebb léphetek-e. Fájt a szívem ettől a keserédes pillanat