**Kaelen**

Mitchell még mindig ott áll, ahol abbahagyta, válla feszes, szeme a folyosót pásztázza, mintha a falakon is át akarna hallani. Dom az ajtófélfának támaszkodik, karba font kézzel, és a helyzethez képest túlságosan is jól szórakozik. Apa lassan leereszti a kezét, és egyet sóhajt. – Rendben, fiúk – mondja. – Kifelé.

Dom úgy egyenesedik ki, mintha egész életében erre a mondatra várt volna,