Hátravetette a fejét, és egyetlen hajtásra lenyelte a vörösbort. Ádámcsutkája hevesen le-föl járt, a poháron lévő borkönnyek pedig a tenyerébe csúsztak, mintha valaki némán zokogna.

Alaric némán figyelte Valeriust, az egykor oly közömbös férfit, aki korábban ezüst mandzsettagombokkal zúzta össze az árulók ujjait, most pedig úgy kapaszkodott a borosüvegbe, mintha az egy mentőöv lenne a nyílt vízen.