POV: Camilla.

Földbe gyökerezett lábbal álltam az irodám kellős közepén. Az agyam küzdött, hogy feldolgozza a reggel puszta káoszát. Valahányszor azok a férfiak sarokba szorítottak, ájulásig csókoltak, majd kisétáltak az ajtón, olyan volt, mintha a feszültséggel teli találkozásaink meg sem történtek volna. A súrlódás, ahogy Marcello térde a csiklómhoz dörzsölődött, még mindig égő fantomérzésként élt a lábaim között. A bugyim átázott. A légzésem szaggatott volt.

A négy férfi közül az egyetlen, akivel ma még nem futottam össze, Cosimo volt, ha nem számítjuk a reggelinél történt rövid interakciónkat. A paranoia kúszó érzése futott végig a gerincemen. Beleláttak a fejembe? Tudtak a mocskos álmokról, amiket tegnap éjjel róluk álmodtam? Tudták, hogy a pinám lüktet, valahányszor felém néznek?

– Ne légy buta, Camilla. Persze, hogy nem tudják – mondtam ki hangosan az üres szobának.

A csend nem nyújtott vigaszt. Mindkét kezemmel arcul csaptam magam, hogy visszarántsam magam a nyers valóságba.

– Vissza a munkához – parancsoltam magamnak.

Elfojtva a bennem motoszkáló izgalmat, emlékeztettem magam, hogy hatalmas mennyiségű illegális pénzt kell tisztára mosnom. A nap nem vár senkire. A Navarro bűnözőcsalád készpénzével kezdtem. A folyamat aprólékos odafigyelést igényelt. Először vennem kellett egymillióért Bitcoint. A fizikai bankjegyek többi részét a fedőcégeinken keresztül osztottuk szét, konkrétan a sarki vegyesboltokon és a helyi vegytisztítón keresztül. Mindig is keserű iróniát láttam abban, hogy a piszkos kartellpénzt egy tényleges vegytisztítón keresztül mossuk tisztára.

Megpakoltam egy jellegtelen aktatáskát a kötegelt százdollárosokkal. Nehézfiúkkal, sűrű biztosítás mellett kisétálni mindig nemkívánatos figyelmet vonzott. Egy egyszerű bőr aktatáskával egyedül sétáló nő viszont teljesen észrevétlen maradt a radar alatt.

Behívtam az asszisztensemet a szobába, és átadtam neki a nehéz táskát.

– Vidd ezt a sarki boltokba és a tisztítóba a Nyolcadik utcán. A szokásos leadás – utasítottam.

Clara átvette az aktatáskát, a testtartása magabiztos volt. Kiment az irodából, én pedig rázártam a nehéz biztonsági zárat.

A figyelmem az esti sztriptízklubos készpénzleadásokra terelődött. Ez a konkrét feladat mindig rám hárult. Nem kérhettem meg Clarát, hogy ő csinálja. Számomra is személyes probléma volt betenni a lábam ezekre a helyekre. Soha nem néztem le azokat a nőket, akik táncoltak vagy a testüket árulták a megélhetésért. Ebben a világban mindenki azt teszi, amit tennie kell. A sötét sarkokban ülő, undorító pasik voltak azok, akiktől kilelt a hideg. A zárás utáni leadások intézése mindig adott egy extra réteg veszélyt az egésznek. Előkészítettem a kötegeket, az esti készpénzt egy külön táskába rakva.

Ezután leszámoltam kétmillió dollárt. Ezt az adagot banki befizetésre ütemeztük. Félretettem a mahagóni íróasztalomon.

Következett a CMVV férfiak pénze. Az ő készpénzüknek mindig halvány lőpor- és drága kölniillata volt. A kötegek katonás rendben feküdtek a nehéz táskákban. Az első köteg tetején egy rövid üzenet pihent.

„Tartsd meg ezt a táskát a lőfegyvereknek.”

Kinyitottam a második bőrtáskát. A pénzen egy másik ropogós papírlap hevert.

„Ez a beérkező gyémántokhoz van.”

A maradék két táska semmiféle utasítást nem tartalmazott. Ez azt jelentette, hogy tisztára kell mosnom. Átküldtem a kötegeket a pénzszámoló gépemen. Pontosan kétmillió. Rendszereztem az összeget, azt tervezve, hogy egy részét diszkréten szétosztom, a többit pedig biztonságba helyezem. A félretett készpénzt a színkódolt páncélszekrényemhez vittem. Minden ügyfélnek megvolt a kijelölt polca és a meghatározott színű aktatáskája. Vagyonokba került, hogy így építsem ki a rendszeremet, de a nyugalom minden fillért megért.

Bezártam az acélajtót, és megpörgettem a tárcsát. Hirtelen kopogás hallatszott az irodám ajtaján.

Pillangók hada szabadult el a gyomromban. Csak nem Cosimo jött, hogy sorra kerüljön? Visszatartottam a lélegzetem, és a bejárathoz sétáltam.

Kinyitottam a zárat, és feltártam az ajtót. Clara állt a folyosón, kezében egy tálcával, rajta a kért jegeskávémmal. A csalódottság éles nyila hasított a mellkasomba. Nem a kék szemű maffiaörökös volt az.

– Tessék, Camilla – mosolygott ragyogóan Clara.

– Köszönöm, Clara. Pont erre volt szükségem. – Elvettem a műanyag poharat, érezve a páralecsapódást a tenyeremen. – Minden rendben ment?

– Igen, persze. Velem sosem kötözködik senki. Lehet, hogy alacsony vagyok és szőke, de senki sem mer ujjat húzni velem.

– Nagyon örülök, hogy ezt hallom. Kicsit élvezem ezt a kávét, mielőtt átmegyek a bankba.

– Semmi gond.

Clara elindult az asztalához. Visszavonultam az irodámba, és belesüppedtem a bőrfotelembe. Hosszút kortyoltam a jegeskávéból. A hideg folyadék áldás volt ebben a fojtogató miami hőségben. Egyedül a csendes szobában, áruló elmém azonnal visszakalandozott Cosimóhoz. Azon tűnődtem, milyen lenne a szája az enyémen. A többi férfi teljesen tönkretette a koncentrációmat. Elképzeltem, ahogy Cosimo hátranyom az íróasztalra, széttárja a lábaimat, és mélyen a nedves pinámba csúsztatja a kemény farkát. A forróság egyre fokozódott az ágyékomban.

*Camilla, az üzlet és az élvezet nem keveredik.*

Szidtam magam gondolatban, miközben szorosan markoltam a műanyag kávéspoharat. Egészséges libidóval rendelkeztem, de az ügyfelekkel való viszony egyenesen öngyilkosság volt.

*Tényleg azt akarod, hogy négy domináns, veszélyes férfi mondja meg, mit kezdj az életeddel?*

Leráztam magamról az izgató gondolatokat. Bepréseltem a banknak szánt készpénzt a túlméretezett dizájner táskámba. A bőrpánt a bankjegyek puszta súlyától a vállamba vágott. Bezártam az irodámat, és átkeltem a forgalmas utcán. A nap perzselte a járdát.

Besétáltam a bankba. Kyle, a túlzottan lebarnult, tipikus szörfös alkatú bankigazgató abban a pillanatban kiszúrt, ahogy beléptem az üvegajtókon. Félbeszakította a beszélgetését egy pénztárossal, és egyenesen felém indult. Mindig a mi illegális, fű alatt intézett tranzakcióinkat használta kényelmes kifogásként arra, hogy kettesben maradhasson velem az irodájában.

– Szia, gyönyörűség! – üdvözölt Kyle eltúlzott puszikat dobálva a levegőbe. – Gyere be a magánirodámba, ott sokkal hűvösebb a klíma.

Az órámra pillantottam. A bank pontosan harminc perc múlva zárt. Be kellett fejeznem ezt a leadást, és lelépni. Követtem őt a hátsó szobába, és hagytam, hogy a nehéz ajtó bekattanjon mögöttünk.

– Kyle, kétmilliót kell leadnom ma, két külön bankszámlára, kérlek – közöltem a feltételeimet, figyelmen kívül hagyva a rajtam időző tekintetét.

– Minden rendben, Camilla. Itt is van a pénzszámoló gép. – Kyle megveregette az íróasztalán lévő masinát. Közel hajolt, a kölnije elnyomta a bank steril szagát. – Elindítom a befizetést, csak mondd, hogy holnap végre eljössz velem kávézni. Tedd meg, és meg van bocsátva, hogy ilyen későn jöttél.

Szorosabbra fogtam az üres táskámat. Utáltam, ha sarokba szorítanak. Belementem a flörtölésébe, hogy nyitva tartsam a pénzmosási csatornánkat, de a legkevésbé sem érdekelt a napszítta haja. Az időszűke lépéskényszerbe hozott. A gép felzúgott, és magába szippantotta a százdolláros bankjegyeket.

– Holnap ebédidőben talán meg tudom oldani – adtam be a derekam vonakodva.

– Kiváló! Akkor csináljuk! – mosolygott szélesen Kyle.

Átfuttatta a készpénzt a számlálón, ellenőrizte az összegeket, és a befizetéseket az általam megadott fantomszámlákra irányította. Átadta a bizonylatokat.

– Köszönöm, Kyle. Holnap találkozunk. – Az ajtó felé fordultam.

– Holnap tizenkettőkor, Camilla. A bank melletti kávézóban.

– Rendben, szia.

Kimentem a jéghideg légkondiból, vissza a miami páratartalomba. Egyenesen az irodám felé vettem az irányt. Clara még mindig az asztalánál ült, és épp valamilyen iratrendezést fejezett be.

– Szia, Clara, elmehetsz. Csak magamhoz veszem a többi pénzt, amit a sztriptízklubokba kell szállítanom, aztán mára végeztem is.

– Rendben, Camilla. Kellemes estét!

– Neked is, Clara!

Összeszedtem a maradék nehéz bőröndöket a széfből. Levittem őket a privát garázsba, és bepakoltam a fehér Porsche Cayenne-embe. A készpénzt a hátsó ülés rejtett rekeszébe tettem, és kigurultam az esti forgalomba. Jobban szerettem ezt az útvonalat közvetlenül délután öt óra után csinálni. Mindig meglepett, hogy már vacsora előtt is mennyi férfi ül a sötét klubokban, és nézi a sztriptíztáncosnőket.

Az útvonalam első állomása a Navarrók kiemelkedő sztriptízklubja, a *Velvet Panther* volt. Zökkenőmentes leadás volt. A menedzser ismerte az arcomat. Egyenesen a hátsó irodájába sétáltam, átadtam a kért készpénzt, és visszautasítottam a meghívását egy italra. Tíz percen belül újra a Porschéban ültem.

A következő ütemezett megállóm a CMVV férfiak klubja, a *Neon Mirage* volt.

Beparkoltam a VIP parkolóba. Végigpásztáztam a kijelölt parkolóhelyeket. Nem voltak ott a jellegzetes fekete SUV-ok. A helyek üresen álltak. Ismerős, hosszan elnyúló csalódottság gyulladt ki a mellkasomban. Egy nehéz sóhaj kíséretében rájöttem, hogy ma egyiküket sem fogom látni. Nem fogom látni Cosimót.

Fogtam az egyik táskát, és besétáltam a neonfényes épületbe. A dübörgő basszus átvibrált a padlódeszkákon. A menedzser irodája felé vettem az irányt, de az ajtó zárva volt. Egy arra járó pincér arról tájékoztatott, hogy a menedzser épp egy problémát intéz a nagyteremben. A sötét folyosón álltam és vártam. Egy rakoncátlan, hangos vendég üvöltözött az egyik lánnyal a színpad közelében. A menedzsernek közbe kellett lépnie, és azzal fenyegetőznie, hogy hívja a biztonságiakat, mielőtt a férfi végül eldobta a poharát, és távozott.

Mire a menedzser kinyitotta az irodáját, és átvette a készpénzt a kezemből, már este hét is elmúlt. Frusztráltan sétáltam vissza az autómhoz. A gyomrom hangosan megkordult. Fizikailag kimerült voltam, az éhségtől pedig hihetetlenül ingerült. A reggeli, amit a férfiak rám erőltettek, már órákkal ezelőtt elégett.

A kimerítő nap utolsó állomása felé vezettem. A srácok másik hatalmas klubja, a *Havana Siren's* felé.

Beparkoltam az eldugott parkolóba. Körbepillantottam a területen. Itt sem parkoltak fekete SUV-ok. Az egyetlen jármű, amely tétlenül állt a VIP részlegen, egyetlen sportautó volt, amely teljesen tájidegennek tűnt. A saját Porschémra emlékeztetett, ahogy a masszív terepjárók között állt.

Fogtam az utolsó nehéz aktatáskát, és bementem. A klub sötét volt. A zene dübörgött a fülemben; egy nehéz ritmus, amely tökéletesen passzolt a felerősödő fejfájásomhoz. A menedzser már várt rám a főbárnál. Kiszúrta az aktatáskát, bólintott egyet, és egyetlen szó nélkül, gyorsan átvette a kezemből a nehéz táskát. Azonnal elnézést kért, és eltűnt a hátsó folyosókon.

Hála Istennek, ez gyors volt.

Hálásan megfordultam, hogy egyenesen kisétáljak a sötét klubból, és hazamenjek. Tettem egy lépést előre, és keményen nekiütköztem egy szilárd, izmos testnek.

Bassza meg.

Az orrom egy kemény mellkasba ütközött, amelyből drága kölni és nyers férfiasság illata áradt. Ez most jó vagy rossz dolog? Megdörzsöltem a homlokomat, és felnéztem egy pár mélykék szembe.

– Cosimo!