RONAN.

Föl-alá járkáltam, mint egy csapdába esett állat, a kezemet a zsebembe süllyesztve, miközben az elmém nem volt hajlandó elcsendesedni. A magányt mindig is átoknak éreztem. Sohasem volt csak puszta csend. Ez egy meghívó volt a gondolataim számára, hogy feltámadjanak abból a sírból, amibe próbáltam eltemetni őket. És mint az óramű, mindig visszamásztak.

Anyám arca. A vére. Apám kezei. A szörn