RONAN.

Séta közben felsóhajtottam.

A kezem a zsebemben. A vállam laza. Semmi fájdalom. Nem zümmögnek gépek a fülemben. Nincsenek a méltóságomat megcsúfoló csövek. Csak fák.

Sűrű erdő, ami elnyelte a fényt és az irányt is. Nem tudtam megmondani, mióta sétálok. Az idő itt jelentéktelennek tűnt, mintha egy olyan fogalom lenne, ami megunta volna a jelenlétemet, és elkalandozott volna.

A furcsa nem az