„Gyere az ágyba.” Az ajkával végigsimít a homlokomon. „Csak pihenj. Hagyd, hogy lecsillapodjon az elméd.”

A szobánkban szinte áhítattal segít levetkőzni, az érintése visszahúz a valóságba, miközben az elmém még mindig zakatol. Amikor maga mellé húz a takaró alá a mellkasához, a kötelékünk a közös melegtől lüktet.

„Beszélj hozzám” – mormolja a hajamba. – „Ne az összeesküvésekről vagy a tanácsokról.