Calista

„Torian?” A hangom elcsuklik. „Torian, kérlek… ébredj fel! Nézz rám! Kérlek…”

Nem válaszol. Még csak meg sem mozdul.

Az ölembe veszem a fejét, remegő kézzel simítom hátra a haját. És ekkor történik meg.

A párkötelék teljes egészében a helyére pattan.

Nem gyengéden. Nem fokozatosan. A felismerés olyan villámcsapásként ér, hogy szinte megáll tőle a szívem.

Az enyém. Mindig is az enyém volt.