VINCENZO

Nem is vettem a fáradságot, hogy apámra nézzek. Túl fáradt voltam a vitához. Túl fáradt ahhoz a feszült csendhez, amely a szobára nehezedett.

Ehelyett Alexa felé fordultam, aki még mindig az ajtóban állt.

– Gyere enni! – mondtam.

Nem mozdult.

Úgy bámult apámra, mintha kísértetet látna, a teste megmerevedett, mintha egy újabb harcra készülne.

Sóhajtottam, hátratolva a székemet, és felállta