VINCENZO

Tullio úgy nézett rám, ahogyan az ember egy régi sebre néz.

Félig neheztelőn, félig beletörődve, mintha a heg még mindig viszketne a bőre alatt.

Kezével az íróasztalommal szemközti szék támlájába kapaszkodott, ujjpercei elfehéredtek, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy leüljön rá, vagy hozzám vágja.

Állva maradtam.

Ha leülök, az feladásnak tűnt volna, abból pedig épp elég jutott már