VINCENZO

Bianca már a padon ült, amikor kiléptem: maga alá húzott lábbal, vállára omló hajjal nézte a kertet azzal a sajátos mozdulatlansággal, ami gyerekkora óta jellemezte.

A képesség, hogy csendben meglegyen önmagában, anélkül hogy ki kellene töltenie valamivel a teret. Leültem mellé, és egy pillanatra csak hagytuk, hogy az éjszaka ránk telepedjen, miközben a ház neszei halkan átszűrődtek a mög