Vesper szemszöge

Ugyanúgy, mint tegnap, amikor felébredek, Vaughn az ágyam melletti székben ül, és egy könyvet olvas.

Fekszem, és egy percig csak nézem őt, magamba szívom a nyugalmát és a laza viselkedését.

Nem fészkelődik. Nem tűnik nyugtalannak. Csak… stabil. Mintha semmi a világon nem tudná kizökkenteni, és valahogy már ettől önmagában meglazul valami a mellkasomban.

„Nagyon jóképű” – dorombolj