A klubház csendes volt. Túl csendes.

Ruby még mélyen aludt, a takarók alá kucorodva, azzal a fajta kimerültséggel, amit csak a félelem képes egy gyerekbe vésni. Meg kellett volna könnyebbülnöm a tudattól, hogy a gyerekeim biztonságban vannak. Ehelyett fel-alá járkáltam a folyosón, mint egy ketrecbe zárt vadállat; a bordáim sajogtak, a torkom kapart, az ökleim még mindig vérre szomjaztak.

– Kilyuka