– Tűnjetek a szemem elől! – pattant fel hirtelen Callahan úr, és hangja fagyos haragtól csengett.

Mire mindenki elhagyta a termet, arcán a mosolyt már baljós, rideg kifejezés váltotta fel. Az imént felidézett emlék mintha gyújtózsinór lett volna, amely fellobbantotta a lelke mélyén parázsló dühöt, és alig várta, hogy kitölthesse valakin.

„Miért? Miért árul el és csap be engem mindenki?” – kérdezte