Egy vastag manilamappa csapódott a fülke íróasztalának olcsó laminált felületére.

Az éles csattanás kizökkentette Giselle-t a kábultságából. A szíve a bordáihoz vert, visszarántva őt a múltja kísértetei közül. Az üres monitorát bámulta, és elmerült a Prestonnal folytatott utolsó beszélgetésének emlékében. Két év. Két teljes év telt el azóta, hogy a férfi elsétált, és a lány nem kapott mást, csak fülsiketítő csendet. Egyetlen telefonhívást sem. Egyetlen kósza üzenetet sem, amiből megtudhatta volna, hogy egyáltalán lélegzik-e még, nemhogy azt, hogy jól van-e.

„Giselle, emeld fel a lusta seggedet a székből. El kell vinned ezt Mr. Valenti titkárának. Ez az egyesülésről szóló szerződés.”

Felettesének, Marcusnak a durva hangja vágott át a nyüzsgő iroda zaján.

Giselle pislogott, és a figyelmét a munkaállomása fölé tornyosuló, gúnyosan vigyorgó férfira irányította. Marcus a vékony válaszfalnak támaszkodott, és önelégült, elégedett vigyor húzódott az arcán.

„Nem tudtam, hogy azért fizetünk, hogy munkaidőben álmodozz” – húzta a szavait Marcus.

A lány felhajtotta a fejét, és találkozott annak a férfinak a tekintetével, aki személyes küldetésévé tette, hogy a mindennapi munkanapjait éber rémálommá változtassa. Itt nem szakmai sérelemről volt szó. Marcus egyetlen okból táplált iránta kicsinyes, bosszúálló haragot: a lány kerek perec visszautasította, hogy lefeküdjön vele. Amióta elutasította a nemkívánatos közeledését, a férfi fegyverként használta a pozícióját; lehetetlen munkamennyiséggel árasztotta el, és megragadott minden alkalmat a megalázására.

Giselle küzdött, hogy a hangja egyenletes maradjon. Egy centivel visszatolta a vastag mappát. „Elfoglalt vagyok a jelentéssel, aminek a leadására húsz percet adtál.”

A képernyőjén villogó kurzorra pillantott. Csak az a jelentés még legalább egy órányi kőkemény adatelemzést igényelt volna. Húsz perc alatt megcsinálni is eléggé necces volt, most meg még egy városon átívelő megbízást is a nyakába varrt.

Marcus kuncogott. A hangja a lány idegeire ment. „Akkor találnod kell egy módot arra, hogy visszagyere, és befejezd a jelentést ezen a húsz percen belül.”

Vastag ujjával megkopogtatta a Valenti-szerződést. „Mellesleg, ennek a dokumentumnak tizenöt percen belül meg kell érkeznie a Valenti irodába. Ha elbukod, elveszítjük az üzletet. És ha elveszítjük az üzletet, ki vagy rúgva.”

Giselle gyomra összeszorult. A vér kifutott az arcából.

„Tizenöt perc?” – ismételte meg feszült hangon. „A Valenti-épület a város másik végén van. Legalább húsz percbe telik csak az odaút gyér forgalom mellett is.”

„Úgy hangzik, mintha ez a te bajod lenne, Giselle” – mondta Marcus. A rosszindulatú csillogás a szemében felerősödött. „Szedd a lábad. Az óra ketyeg.”

Giselle a férfi ajkán játszadozó arrogáns vigyort bámulta. Egy sötét, röpke fantázia villant át az agyán: megragadja a fém tollát, és egyenesen a torkába döfi. Semmire sem vágyott jobban, mint hogy letörölje a győzedelmes arckifejezést az arcáról. De szüksége volt erre a munkára. Elnyomta magában a sötét késztetést. A börtön nem szerepelt a tervei között, a munkanélküliséget pedig nem engedhette meg magának.

Felkapta a nehéz dokumentumot az asztalról. Nem adta meg annak a rohadéknak az elégtételt, hogy még egy szót is szóljon hozzá. Megragadta a táskáját, hátratolta a székét, és végigsprintelt a fülkék közötti szűk folyosón.

Figyelmen kívül hagyta a munkatársai kíváncsi pillantásait, amikor a lépcsőházba ért. Nem kockáztathatta, hogy a lassú irodai liftre várjon. Kettesével vette a fokokat, lapos sarkú cipője élesen kattogott a betonon.

A pulzusa a fülében dobolt. Mély, ismerős pánik karmolta a mellkasát. Már így is elég nehézséget okozott neki eligazodni a vállalati világban anélkül, hogy kivívta volna a befolyásos férfiak haragját. Kollégái rémtörténeteket cseréltek a megközelíthetetlen Mr. Valentiről; olyan könyörtelen, megbocsáthatatlan zsarnokként festették le, aki szeszélyből tett tönkre karriereket. A legutolsó dolog, amire vágyott, hogy beteszi a lábát a birodalmába, még ha ez csak annyit jelent is, hogy átad egy mappát a titkárának.

Átlökte magát az előcsarnok nehéz üvegajtaján, és a nyüzsgő városi járdára lépett. A déli hőség fizikai ütésként érte. Dudák szóltak. Gyalogosok nyüzsögtek a zebrákon.

Giselle a karjával integetett, veszélyesen közel lépve a járdaszegélyhez. „Taxi!”

Egy sárga taxi kanyarodott a padkához, és néhány centire a térdétől állt meg. Feltépte a hátsó ajtót, és bedobta magát a kopott bőrülésre.

„Vigyen a Valenti-épülethez” – zihálta kifulladva. „Vezessen olyan gyorsan, ahogy csak tud. Kérem.”

A sofőr fáradt pillantást vetett rá a visszapillantó tükrön keresztül, motyogott valamit az orra alatt, és visszasorolt a forgalom kaotikus áradatába.

Giselle a mellkasához szorította a manilamappát. A karórája számlapját bámulta. A másodpercmutató végigsiklott a számokon, mintha csak gúnyolódna vele. Minden egyes piros lámpa személyes támadásnak tűnt. A sofőr minden egyes fékre lépése a szorongás lökését küldte végig a gerincén.

A fejét az ablak hűvös üvegének támasztotta, és próbálta lecsillapítani a zaklatott légzését. Szüksége volt erre a fizetésre. Hónapokig tartó, kimerítő interjúkba és rengeteg stresszbe került, mire megszerezte ezt a középszerű pozíciót. Az elmúlt egy évben magában hordozta azt a nyomasztó gyanút, hogy nem hivatalosan feketelistára tették a város élvonalbeli cégeinél.

És pontosan tudta, kit okoljon ezért.

A valódi neve Giselle Kensington volt. Ő volt a Kensington-család legidősebb lánya; egy olyan birodalomé, amely régi pénzre, hatalmas ingatlanokra és könyörtelen befolyásra épült. A külvilág számára Kensingtnonnak lenni korlátlan gazdagságot, kiváltságot és hatalmat jelentett. Az emberek azt hitték, hogy a luxus és a gondtalanság fátylába burkolózva éli az életét.

Nem tudták az igazságot. Nem tudták, hogy gyűlöli a vérének minden egyes cseppjét, amely ehhez a névhez köti.

Az egész élete nem volt más, mint egy elnyújtott pszichológiai kínzás. Ő volt a nemkívánatos tévedés, amely tönkretette a szülei életét. Ezt sosem hagyták, hogy elfelejtse. Egy csúnya, nyilvános szakítás szélén álltak, amikor az anyja rájött, hogy terhes. Hogy megmentsék a látszatot és megvédjék a családi részvények árfolyamát, egy keserű házasságba kényszerültek, amit mindketten megvetettek.

Gyermekkorában Giselle számtalan éjszakát töltött a szobájába zárkózva, hallgatva az üvegtörés és a kiabálós viták tompa zaját. Amikor a por elült, a közös haragjuk mindig ellene irányult. Úgy néztek rá, mint egy parazitára.

Giselle régen sokat sírt, és könyörgött a szeretetükért. Azon tűnődött, hogyan lehetne ő a hibás a saját meggondolatlan döntéseikért. Ők voltak azok, akik lefeküdtek egymással, amikor állítólag épp véget akartak vetni a kapcsolatuknak. Ők voltak a felnőttek. De a logikának nem volt helye a Kensington-kúriában. Szüleit összekovácsolta a lány iránt érzett közös neheztelésük. Azáltal álltak bosszút rajta, hogy gondoskodtak arról: úgy érezze magát, mint egy szellem a saját otthonában. Bár dizájnerruhákba öltöztették, az alapvető emberi melegségből kiéheztették. A sajtó ritkán kapta lencsevégre. Szülei jobban szerettek a fiatalabb testvéreivel parádézni – a gyerekekkel, akiket tényleg akartak –, Giselle-t pedig az árnyékban hagyták, mint egy láthatatlan foltot a tökéletes portréjukon.

A töréspont akkor jött el, amikor tizenkilenc éves lett. Belefáradva a hideg pillantásokba, az állandó lekicsinylésbe és a zúzó elszigeteltségbe, összepakolt egyetlen bőröndöt, és kisétált a bejárati ajtón. Azt hitte, a hiánya talán felébreszti őket. Táplált egy naiv reményt, hogy rájönnek, mit veszítettek, és a keresésére indulnak.

Sohasem tették meg.

Évek teltek el anélkül, hogy egyetlen születésnapi képeslapot, üzenetet vagy telefonhívást kapott volna az anyjától. El kellett fogadnia a kemény igazságot, hogy a szülei valóban gyűlölik őt. Az egyetlen alkalom, amikor az apja vette a fáradságot, hogy felkeresse, egy évvel ezelőtt volt. Magához hívatta a hatalmas sarokirodájába, és nagylelkűséget színlelt. Munkát ajánlott neki.

„Recepciós pozíció a leányvállalat portáján” – jelentette ki ujjait sátortetőbe formálva. „Meg kell tanulnod a kemény munka értékét, Giselle. Küzdd fel magad.”

Ez egy pofátlan hazugság volt. Fiatalabb testvérei azonnal vezetői címeket kaptak, amint lediplomáztak a középszerű diplomájukkal. Nekik sosem kellett vizsgázniuk. A recepciós ajánlat csak egy újabb póráz volt. Egy újabb megalázó módja annak, hogy a csizmája alatt tartsa, és nézze, ahogy küszködik.

A lány a szemébe nézett, visszautasította az ajánlatot, és kisétált.

Azóta azok az ajtók, amelyeknek ki kellett volna nyílniuk valakinek, akinek ilyen önéletrajza van, rejtélyes módon bevágódtak előtte. Állandó félelemben élt a családja messzire nyúló keze miatt. Olyan hatalmas emberek árnyéka elől menekült, akiknek megvoltak az erőforrásaik ahhoz, hogy egyetlen telefonhívással összezúzzák.

Egy hangos dudálás rántotta vissza Giselle-t a taxi fojtogató belterébe.

Kiegyenesedett; a szíve a torkában dobogott. Beleragadtak egy hatalmas kocsisorba. A féklámpák durva, vörös fénybe festették az utcát.

„Ó, gyerünk már” – suttogta, ujjpercei elfehéredtek a mappa körül.

Megnézte az óráját. Tíz perc már el is szállt. Pontosan öt perce maradt, hogy átvágjon a városon.

A beletörődés súlyos sóhaja csúszott ki az ajkán. Visszasüllyedt a bőrülésbe. Tudta, hogy esélye sincs odaérni. Elképzelte Marcus önelégült arcát, ahogy átnyújt neki egy kartondobozt, hogy pakolja össze az asztalát. A gondolattól fájdalmas görcsbe rándult a gyomra, de csapdába esett egy fémdobozban egy bedugult utcán.

Amikor a taxi végre lehúzódott a járda mellé, a Valenti központ magasba tornyosuló üveg és acél monolitja előtt, Giselle újra megnézte az óráját.

Tizenöt percet késett.

Odadobott egy gyűrött bankjegyet a sofőrnek, és kikecmergett az autóból. Futva ért a járdára.

A tüdeje égett, amikor berontott a Valenti-épület hatalmas, makulátlan előcsarnokába. A padlót csiszolt, fehér márvány borította, amely visszatükrözte a magas mennyezetről lógó erős fényeket. Éles öltönyös és kosztümös férfiak és nők mentek el mellette határozott léptekkel. A levegő sűrű volt a gazdagság és a megfélemlítés illatától.

Giselle a grandiózus recepcióhoz menetelt, ügyet sem vetve a vádlijában lévő égő érzésre. Gyorsan érdeklődött, hogy hányadik emeleten van a titkárság. Az emelet számával felvértezve sarkon fordult, és az előcsarnok hátulja felé rohant, ahol egy sor elegáns lift várakozott.

Kiszúrt egy fülkét, amely két privát liftnek adott otthont, elkülönülve a fő liftsortól.

Odament a bal oldali ajtóhoz, és megnézte a digitális kijelzőt. A piros nyíl felfelé mutatott. A kabin már rohamosan emelkedett.

„A fenébe” – káromkodott az orra alatt.

Megfordult, hogy szembenézzen a szemközti lifttel. Az ajtók zárva voltak, de a kijelző szerint a földszinten pihent. Szerencsére szabad volt.

Giselle gyorsan beszállt. Megnyomta a legfelső emelet gombját, és behúzódott a sarokba. Gyors, ideges ritmusban dobolt a cipője orrával a szőnyegpadlón. A mellkasához szorította az egyesülési szerződést, némán imádkozva bármilyen felsőbb hatalomhoz, aki meghallgatja.

*Csak hadd vegye át a titkár a dokumentumot. Csak hadd adjam le ezt, és menjek el.*

A nehéz fémajtók becsúsztak, bezárva őt a csendes, fényesen megvilágított dobozba.

De mielőtt a lift felemelkedhetett volna, egy lágy hang csendült fel. Az ajtók hirtelen irányt váltottak, és újra szélesre nyíltak.

Giselle megdermedt.

Egy férfi lépett a liftbe.

A kis térben a levegő mintha abban a pillanatban jéggé fagyott volna, és tíz fokot zuhant, amint átlépte a küszöböt. Giselle lélegzete elakadt a torkában. Rábámult, pillanatnyilag megbénulva az idegen tekintélyt parancsoló jelenlététől.

Éles szabású kék öltönyt viselt, amely rátapadt széles, kemény vállára és mellkasára. Az anyag szinte ordította, hogy méretre szabott, és az érinthetetlen gazdagság auráját sugározta. De az arca volt az, ami elvette a levegőt a lány tüdejéből. Egy márványból faragott görög isten megdöbbentően hibátlan vonásaival rendelkezett. Koromfekete haja hátrafésülve simult az éles, kegyetlen állkapocshoz. Magas arccsontjai egy olyan szempárt kereteztek, amelynek színe átható, mély óceánkék volt. Telt ajkai határozott, megingathatatlan vonalba rendeződtek.

Lélegzetelállítóan jóképű volt.

És furcsán ismerősnek tűnt.

Giselle kissé összeráncolta a homlokát; az elméje száguldott. Figyelte, ahogy teljesen belép a liftkabinba. Hol látta már őt ezelőtt? Egy üzleti magazin címlapján? Egy társasági gálán, amin évekkel ezelőtt részt kellett vennie? Az arca a lány emlékezetének peremét húzogatta, de a pániktól megzavarodott agya nem volt hajlandó nevet társítani hozzá.

A férfi megállt a lift közepén. Nem fordult meg, hogy az ajtókkal nézzen szembe. Ehelyett lassan elfordította a fejét, és a lányra nézett.

Óceánkék szemei a lányéba fúródtak. Nem volt melegség a tekintetében. Nem volt benne egy utastársnak szóló udvarias elismerés. A szemei tömör jégszilánkok voltak, amik klinikai, súlyos fagyossággal fürkészték a lányt.

Tekintetének súlya a falhoz szegezte őt. A csend elnyúlt; sűrű és fojtogató volt, és fizikai szorításként tekeredett a lány torka köré.

Aztán a férfi megszólalt.

A hangja mély, lágy bariton volt, de a pengék éles élét hordozta magában.

„Megkérdezhetném, mit keres ebben a liftben?”

A hideg puhatolózás darabokra törte a lány pillanatnyi transzát. A varázs, amelyet a férfi lenyűgöző külseje borított rá, szilánkokra hullott. Pislogott; a szíve a bordáihoz csapódott, ahogy a férfi hanghordozásának valósága tudatosult benne. Nem csupán egy kérdést tett fel. Indoklást követelt arra, hogy a lány miért létezik az ő terében.

Észrevette a férfi állkapcsának szigorú tartását és a szemeinek enyhe összeszűkülését. Elégedetlen volt. A lány egy privát liftben állt, és nyilvánvalóan hatalmas hibát követett el.

Giselle nagyot nyelt. A torka olyan volt, mint a csiszolópapír. Az ujjai megszorították, idegesen markolászva az egyesülési dokumentum széleit, amíg a vastag papír meg nem gyűrődött a bőre alatt.