Amikor beléptem, félig-meddig arra számítottam, hogy csapdába ejtenek, leszúrnak, vagy ami még rosszabb, lelőnek. Valamilyen védelmet fel kellett volna vennem, de mire ez a gondolat átfutott az agyamon, már bent voltam. A szívem összeszorult, amikor megláttam Vivicát az asztalfőn ülni, zavartalanul, kimérten és tökéletesen, ahogy mindig. Emlékszem az utolsó hírre, amit róla hallottam – mesterséges