A nap még mindig kegyetlenül tűzött, de már senki sem törődött az izzadtsággal – nem azért, mintha nem lett volna melegük, hanem mert túlságosan meg voltak döbbenve ahhoz, hogy érezzék.

„Várj csak... az első?” – suttogta valaki, hangja alig bírta a szavakat.

Az egész osztag ott állt, leesett állal, rövidzárlatos aggyal. Kaelen Vance neve most minden korábbinál hangosabban visszhangzott a fejükben.