– Zoya? – A neve megtört suttogásként hagyja el az ajkamat. Úgy érzem, a szívem majdhogynem megáll, ahogy a legrosszabbtól rettegek – rettegek attól, hogy elment. A teste mozdulatlan – túlságosan is mozdulatlan –, és a pulzusom hevesen dörömböl a bordáimnak. A tenyeremet az arcához szorítom. Meleg, a bőre sápadt és csuromvizes az izzadságtól. A szempillái megrebbennek, de nem mozdul.

– Zoya, szere