***Milena***

– Mindig mi ketten leszünk a világ ellen – tettem hozzá, a szemem úgy ragyogott, mint a csillagok fent az égen. Kissé feljebb csúsztam, homlokon csókoltam, és amikor visszahúzódtam a karja nyújtotta biztonságba, zavartan, mégis boldogan mosolygott, az arca telt volt és vöröslő.

– Istenem, végem van – suttogta elfojtott, rekedtes hangon, és megjátszott hitetlenséggel ingatta a fejét. –