***Rafael***

A könnyeim cseppenként hullottak, nehéz zihálásunk betöltötte a levegőt, miközben úgy ölelt és simogatott, mintha eltűnnék, ha elengedne, én pedig a hátába kapaszkodva kapaszkodtam belé, mintha ő volna az egyetlen mentőövem egy sötét világítótoronyban.

Aztán az állát a vállamnak nyomta, a teste kissé megremegett, és hevesen zokogni kezdett, mintha egy örökkévalóság óta várt volna erre