Sienna

Ahogy felnyílt a szemem, azonnal rám tört a hányinger. A gyomrom nyugtalan, émelyítő ritmusban kavargott. A szánalmas maradék, amit tegnap este leerőltettem a torkomon, visszakívánkozott, keserű savval marva a nyelőcsövemet. A fejem könyörtelen, tompa lüktetéssel hasogatott. A zárka nyirkos, poshadt levegője semmi enyhülést nem nyújtott. Áporodott izzadság, piszkos vas és a vér szúrós, tagadhatatlan szaga terjengett benne.

Remegő kezemet az alhasamra szorítottam, miközben rám zúdultak a lidércnyomás emlékei.

„El kell mondanod Vaughnnak” – visszhangzott elmémben Miriam hangja.

Elmondani neki? És aztán mi lesz? Egyáltalán hinne nekem? Mély, éles lélegzetet vettem, kétségbeesetten próbálva lecsillapítani a rám zúduló érzelmek viharát. Gombóc gyűlt a torkomba. Ízületeim és izmaim sajogtak az alattam elterülő, könyörtelen, betonkemény matractól. A vékony, szúrós pokróc mit sem ért a börtön metsző hidege ellen. Ujjaim szorosabban fonódtak a hasamra. Végtelenül aggódtam a bennem cseperedő apró életek biztonságáért. Nem engedhettem, hogy bármi bajuk essen ezeknek a kicsiknek. Bármi áron meg kellett védenem őket.

Hirtelen mozgás tűnt fel a szemem sarkában. Sötét árnyék tornyosult fölém. Egy nehéz börtönbakancs lendült közvetlenül a védtelen oldalam felé.

Pánik nyilallt a mellkasomba. Teljes testsúlyommal előrevetődtem, hevesen megcsavarodva a vékony matracon. Kidomborítottam a hátamat, a térdemet pedig szorosan a mellkasomhoz húztam, hátat fordítva a támadónak.

A nehéz bakancs a gerincembe csapódott.

Izzó fájdalom hasított végig a gerincvelőmön, és robbant szét a koponyám aljában. Elakadt a lélegzetem, elharaptam a nyelvem, hogy visszatartsam a sikolyt. A kín vakító volt. De ahogy a lüktetés elcsendesedett a sajgó izmaimban, a megkönnyebbülés mély hulláma áradt szét bennem. Megvédtem a hasamat. Olyan érzés volt, mintha kettétört volna a hátam, de a babák biztonságban voltak.

Könnytől fátyolos szemmel néztem fel. Tessa. Termetes, rosszindulatú nő volt, aki sportot űzött a kegyetlenségből. Élt-halt azért, hogy belekössön a gyengébb rabokba, pusztán azért, mert megtehette. Gúnyosan vigyorgott le rám, sötétbarna szeme kegyetlen kárörömmel villant meg.

„Mi a francnak kucorodsz így össze? Úgy viselkedsz, mint egy rohadt patkány a sarokban” – mormogta, és oldalra billentette a fejét.

Nem voltam hajlandó válaszolni. Tartottam a számat, visszatartottam a lélegzetemet, miközben vártam, hogy a hátamban tomboló éles fájdalom alábbhagyjon. Mosdatlan testének mindent elnyomó szaga csak rontott az émelygésemen. Kész csoda volt, hogy nem hánytam egyenesen a bakancsára.

Tessa szisszent egyet, láthatóan bosszantotta a hallgatásom. „Bánom is én. Az egyik őr azt mondta, látogatód van. Úgyhogy szedd a sátorfádat, és kopj le.”

Felkaptam a fejem. A hátamban lévő fájdalom elillant, helyét hirtelen adrenalinhullám vette át. Látogató?

Talpra kecmeregtem. A lábaim annyira remegtek, hogy majdnem összecsuklottak alattam, de rákényszerítettem magam, hogy kihúzzam magam. Végre látogatóm volt. Biztosan ő az. A rácsos ajtóhoz siettem, és ujjaimat a jéghideg vasra kulcsoltam.

„Ki az?” – kérdeztem megbicsakló hangon.

Tessa megforgatta a szemét, és hátat fordított. „Honnan a francból kéne tudnom?”

Meg sem vártam, hogy mást is mondjon. Az őr közeledett egy nehéz kulcscsomóval, és kinyitotta a vasajtót. A szerkezet tompa kattanása maga volt a megváltás. Kiléptem a zárkából. A szívem őrült tempót vert a bordáim mögött. Csupasz talpam bizonytalanul érintette a hideg betonpadlót. Szaggatottan, kapkodva vettem a levegőt, miközben követtem az őrt a szűk, félhomályos folyosón a beszélő felé.

Ujjaim megrándultak az oldalam mellett. Mellkasom összeszorult a várakozástól. Biztosan ő az. Kérlek, csak ő legyen!

Átléptem a nehéz fémajtón a látogatóhelyiségbe. A szívem meglódult.

Vaughn.

Ott állt a kopár fémrácsos asztal mellett, mellkasa előtt összefont karral. Testre szabott dizájneröltönye teljesen idegenül hatott ezen a steril, nyomorúságos helyen. Sötét haja tökéletesen volt belőve. Az álla megfeszült. Sötétbarna szeme abban a pillanatban rám szegeződött, ahogy beléptem, de nyoma sem volt benne a melegségnek, amire emlékeztem. Sötét volt, hideg és elérhetetlenül távoli.

Nyeletlen gombócot nyeltem le a torkomban. Fagyos viselkedése ellenére a remény apró szikrája gyúlt ki a mellkasomban. Talán végre utánajárt a dolgoknak. Talán végre rájött az igazságra. Talán Piper előállt, és mindent bevallott neki.

Bizonytalan lépést tettem az asztal felé. „Vaughn” – suttogtam.

Az arca meg sem rezdült. Kihúzta a vele szemben lévő fémszéket, és merev mozdulattal intett, hogy üljek le.

Lerogytam az ülésre. Remegő kezemet az ölembe rejtettem, szorosan egymásba kulcsolva őket.

„Beszéltél Piperrel?” – kérdeztem, és a hangom alig hallatszott a fénycsövek zümmögése mellett.

A lány nevének hallatára egy izom rándult meg feszült állkapcsában. Leengedte összefont karját, tenyerét laposan az asztalra fektette, és kissé előrehajolt.

„Miért feküdtél le a mostohaapámmal?” – kérdezte.

A vér egy csapásra kifutott az arcomból. Forogni kezdett velem a szoba.

„Micsoda?” – csuklott el a hangom.

Nem pislogott. Élettelen szemmel meredt rám. „Miért dugtál vele az én tetőm alatt?”

A gyomrom fájdalmas görcsbe rándult. Hirtelen, leküzdhetetlen hányinger tört rám. Körmeimet a combomba vájtam, visszatartva a feltörő könnyeket.

„Vaughn, ez nem igaz. Esküszöm, soha hozzá sem értem.” – Kétségbeesetten ráztam a fejem.

„Ne hazudj nekem!” – Szavai úgy hasítottak a köztünk lévő térbe, mint egy fogazott penge.

A gát átszakadt, és forró könnyek szöktek a szemembe. Már nem tudtam kordában tartani a belőlem feltörő rettegést és kétségbeesést.

„Esküszöm! Én soha...”

„Akkor miért ölted meg?” – követelte Vaughn, és a hangja egyre hangosabb lett.

Megdermedtem.

A levegő elfogyott a szobából. A torkom elszorult, magába zárva minden egyes szót, amit kétségbeesetten kiáltani akartam. Piper rémült, vérfoltos arcát láttam magam előtt. Emlékeztem a pisztolyt szorító, remegő kezére. Nem adhattam fel őt. Ártatlan volt és törékeny. Ha elmondanám az igazat, tönkremenne az élete. Meg kellett védenem, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy ebben a pokolban kell rohadnom.

Összeszorítottam a fogamat, és lesütöttem a szemem az asztalra.

Vaughn nehéz, undorodó sóhajt eresztett ki. Hátrahőkölt a székében, és megrázta a fejét. „Még tagadni sem vagy képes, ugye?”

Felemeltem a kezem, és letöröltem a látásomat elhomályosító könnyeket. „Vaughn, kérlek, én...”

„Kímélj meg tőle.” – A hangja üres volt, minden érzelemtől mentes.

Benyúlt drága kabátja belső zsebébe, és előhúzott egy vastag paksaméta hófehér papírt. Az asztalra hajította, majd végiglökte őket a fémfelületen felém. Egy ezüst toll követte, megzörrenve az asztallapon.

Zavarodottan meredtem az iratokra. A lap tetején vastag, fekete betűkkel, félreérthetetlenül ott állt: VÁLÁS. Tekintetemmel lefutottam az aljára. Az ő aláírása már ott virított, sötéten és visszavonhatatlanul.

A szívem hamuvá porladt.

„Csak azért vettelek el, hogy dacoljak anyámmal” – jelentette ki Vaughn hanyag hangon, mintha csak az időjárásról beszélne. „Aztán meg ráuntam a jó férj szerepére. Mindig is ezt terveztem.”

Összeszakadt a mellkasom. Nem kaptam levegőt. Felnéztem a férfira, akit szerettem, megbánás szikráját keresve az arcán, egyetlen parányi jelét a férjnek, aki egykor átölelt. De nem találtam mást, csak egy áthatolhatatlan jégfalat.

Könnyek csorogtak végig sápadt arcomon. Remegő ujjaim a vastag papírköteg felett lebegtek.

„Tényleg azt hiszed, hogy megcsaltalak?” – préseltem ki magamból fájdalomtól elcsukló hangon. „Mindazok után, amit együtt felépítettünk?”

Vaughn állkapcsa megrándult. Rám sem nézett.

Reszketeg lélegzetet engedtem ki, és a kezem a hasamra szorítottam. El akartam mondani neki a babákat. Sikítani akartam, hogy az ő gyermekeit hordom a szívem alatt, itt és most.

De képtelen voltam rá. Nem akkor, amikor úgy nézett rám, mint egy rühes patkányra. Nem akkor, amikor kurvának és gyilkosnak tartott.

Kezem fejével megtöröltem az arcom, és felvettem az ezüst tollat. A fogásom laza és bizonytalan volt. Tekintetemet visszalöktem az arcára, imádkozva, hogy kapja el a papírokat. Imádkozva, hogy vessen véget ennek az őrületnek, és mondja azt, hogy ezt még helyrehozhatjuk.

Ő csak nézett. Némán. Várakozva. Arra várva, hogy megadjam magam.

Megpróbáltam a kezem a pontozott vonalra kényszeríteni. Megpróbáltam leírni a betűket, amelyek véget vetnek a házasságomnak, és darabokra törik az életemet.

Az ujjaim felmondták a szolgálatot. A toll kicsúszott a kezemből, és végiggurult az asztalon.

„Nem bírom” – suttogtam. Lenyeltem a torkomban lévő hatalmas gombócot, és álltam hideg pillantását. „Nem írom alá.”

Vaughn halkan, keserűen felnevetett. „Nem írod alá?” Újra összefonta karját a mellkasa előtt. Sötét, gúnyos mosoly játszott a szája szélén. „Tényleg azt hiszed, hogy van beleszólásod?”

Újra megtöröltem a nedves arcomat, a vállam csendes zokogástól rázkódott. „Vaughn, kérlek, csak egy pillanatra hallgass meg!”

„Hogy hallgassalak meg?” – horkant fel, szeme elsötétült a nyers dühtől. „Azt akarod, hogy meghallgassalak azok után, amit tettél? Lefeküdtél a rohadt mostohaapámmal, Sienna! A mostohaapámmal!” – Csapott a kezével az asztalra, az éles csattanás visszhangot vert a szűk helyiségben. „És minden ember közül pont azt az utolsó szarházit választottad.”

Körmeimet a tenyerembe mélyesztettem, míg majdnem felszakadt a bőröm. „Nem tettem meg.”

„Fogd be!” – csattant fel. Keze szoros ökölbe szorult. „Undorodom tőled.”

Kiszállt belőlem a küzdeni akarás. Hagytam, hogy a könnyek szabadon záporozzanak. „Soha nem értem hozzá” – suttogtam még egyszer, utoljára.

„Azt hiszed, a szavaid jelentenek nekem bármit is?” – Gúnyos, nyers hangot adott ki. „Hadd mondjak neked valamit, Sienna.”

Vaughn előrehajolt az asztal felett. Sötét szemét az enyémbe fúrta, nem engedve, hogy félrenézzek.

„Ha egyetlen másodpercig is azt hitted, hogy hűséges voltam hozzád, hülyébb vagy, mint gondoltam.”

Kiszorult a tüdőmből a levegő. Romlott, émelyítő érzés mardosta a gyomrom mélyét.

Ajkai gonosz, diadalmas vigyorra húzódtak. „Amara.”

Megállt a szívem.

„Emlékszel rá, ugye?” – folytatta, fejét billentve, hogy fürkéssze a reakciómat. „Akire mindig is féltékeny voltál egy kicsit? Akit állandóan szemmel tartottál, valahányszor túl közel került?” Sötét, öblös kacaj tört fel belőle. „Okod volt féltékenynek lenni.”

Rémülten meredtem rá. „Nem.”

„De igen.” – A hangja halk, bizalmas suttogássá halkult. Élvezte a helyzetet. Kéjesen fürdőzött a megsemmisülésemben. „Minden egyes üzleti út? Az a mi kis légyottunk volt.”

Cikáztak a gondolataim. Azok a késő éjszakák. Azok a hirtelen hétvégi repülőutak. A köztük lévő sokatmondó pillantások, amikről azt állította, csak én képzelődöm. Mindvégig dugott vele.

Vigyora kegyetlen vigyorgássá szélesedett. „És tudod mit? Lehet, hogy ő még termékeny is, ellentétben veled. Két év alatt a terhességnek még a jelét sem mutattad. De Amara meglehet, hogy terhes.”

A szavak keményebben vágtak arcon, mint ahogy Tessa bakancsa a gerincembe csapódott.

Terhes.

Éles, szaggatott lélegzetet vettem. A bennem lakozó szívfacsaró kétségbeesés egy szempillantás alatt elpárolgott. A félreértettség bénító bánata szertefoszlott. Árulásának kínja megkeményedett, és valami egészen újjá fagyott.

Tiszta, hamisítatlan dühvé.

A vérem felforrt. A könnyeim egy pillanat alatt felszáradtak az arcomon. Ott ültem a mocskos rabruhámban, a méhemben hordva az ikreket, akikről az imént jelentette ki, hogy képtelen vagyok világra hozni. Ott ültem, egy zárkában rohadva, lakatot téve a számra, csak hogy megvédjem Pipert, miközben a férjem évek óta egy másik nővel feküdt le.

Ő volt a csaló. Ő volt a szörnyeteg.

Durva, szaggatott mozdulatokkal megtöröltem az arcom. Megparancsoltam a kezemnek, hogy ne remegjen. Egyetlen szót sem szóltam. Felvettem az ezüst tollat, hegyét határozottan a papírra nyomtam, és a pontozott vonalra kanyarítottam az aláírásomat. Az ujjaim nem remegtek.

Visszacsúsztattam a papírköteget az asztalon.

Vaughn mosolya elmélyült, ahogy lepillantott az aláírt lapokra. „Ugye, hogy nem volt olyan nehéz?”

Finoman letettem a tollat a fémfelületre. Felemeltem a fejem, és a szemébe néztem. A szerelem, amit egykor e férfi iránt éreztem, halott volt és eltemetve.

„Ha egyszer kijutok innen – mondtam, és a hangom rekedt, halálos nyugalomba süllyedt –, én leszek a legrosszabb rémálmod.”

Gúnyosan felkacagott. Felállt, eligazította drága öltönye mandzsettáit, és felkapta a válási papírokat.

„Majd meglátjuk.”

Sarkon fordult, és kisétált a látogatóhelyiségből. Vissza sem nézett.