– Ébresztő, Marek. Nem késtem annyira. – Kazmer lépett be, becsukva maga mögött az ajtót.

Megráztam a fejem, majd kinyitottam a szemem, hogy lássam, ahogy leül a szoba túlsó végében lévő díványra. Természetesen Juri az asztala mögött ült, ujjai összefonva, miközben könyöke a sötét mahagónira támaszkodott.

– Szóval jelenleg egy olasz hercegnő van a vendégszobánkban.

Kijavítottam a megállapítását. – Egy nemkívánatos olasz hercegnő.

Kazmer felhorkantott. – Egy halott hercegnő.

Juri egyikünket sem vette tudomásul. – Nem akarok háborút az olaszokkal. A spanyolok a nyakunkon vannak, és amennyire én tudom, az olaszok mellé álltak. A kolumbiaiakkal kötött kölcsönös megállapodásunk nem elég ahhoz, hogy betartsák a szavukat. Legalábbis addig nem, amíg Damian és Ramona hivatalosan össze nem házasodnak.

Mindannyian egyetértően hümmögtünk.

Lev felnézett a számítógépéből. – Szóval fogunk egy jelöletlen járművet, kidobjuk a területükre, és hagyjuk, hogy ők foglalkozzanak a hercegnőjükkel.

– Meg fogják ölni. – Kazmer rám nézett, amikor ezt mondta.

Juri is engem figyelt. – Nem értesz egyet, Kölyök?

Ajakaim vékony vonalban összezárultak. – Nem arról van szó, hogy nem értek egyet. Ahogy ti sem, én sem akarok háborút az olaszokkal. Legalábbis még nem. De hogy ennek a *svolocsnak* megadjuk, amit akar, az valahogy nem tetszik.

Lev kuncogott. – Nos, ez igaz. Egy gazember, és átadni őt olyan, mintha elpazarolnánk egy lehetőséget. De ismétlem, ha el akarjuk kerülni a háborút…

Ezen járt az agyam egész éjjel. Nem volt igazi megoldás erre a problémára. Minden a halálával vagy háborúval végződött az olaszokkal. Annyira sokat gondolkodtam rajta, hogy még álmodtam is vele. A fekete szemeivel, amik belém vágtak. Képes volt látni engem, olvasni engem, lerombolni engem, miközben én semmi mást nem láttam vissza, csak a semmit. Legalábbis nyugtalanító volt.

– Hacsak…

Felkaptam a fejem Juri hangjára, ahogy hátradőlt a székében. Felemelte a lábát, hogy a másik térdén pihentesse, a másik kezével pedig a szakállát dörzsölte. A felesége imádta, de a testvérek között titok volt, hogy ő utálta, ha bármilyen szőrszál van az arcán. Valami, amire meglepődtünk, hogy a felesége rávette. Egy tűzvész volt, és élveztem nézni, ahogy letérdelteti, amikor először megnősült.

Látszott, ahogy forognak a fogaskerekek a fejében. Juri minden szöget, minden elképzelhető forgatókönyvet végigjátszana, miközben eldönti, hogy érdemes-e hangot adni neki. Néhány perc múlva a szeme visszatért rám.

– Biztos vagy benne, hogy meg akarod menteni a *zajcsikot*?

Tudta, hogy én akarom megmenteni. A testvéreimnek nem volt ellenére átadni őt. Nem látták a törött kislányt a cella padlóján. Nem hallották a szavainak ürességét, amikor felbecsülte magát. Most rájuk nézve azt sem éreztem, hogy éreznék a szemeinek ürességét.

Igen, meg akartam menteni. Nem csak az apjától, hanem az árnyékoktól is, amik rá tapadtak. Én egy problémamegoldó vagyok. Ez az, amihez a legjobban értek; mind a *bratvában*, mind a saját életemben. A megtört emberek a specialitásom, ahol az együttérzésem mindenek felett uralkodik. Az sem segített, hogy Natasára emlékeztetett, és hogy éppúgy elbuktam mellette, mint Alekszej mellett.

– Ha ez nem veszélyezteti a családot.

Bármennyire is szerettem volna segíteni neki, tegnap este elmondtam Kamiliának az igazat. Nem fogom veszélyeztetni a családunkat. Eleget tettem azzal, hogy behoztam a házunkba.

– Feleségül vehetnéd.

A levegő kiszívódott az egész szobából. Lev felnézett a számítógépéből, tátva maradt a szája. Kazmernek is hasonló arca volt, de az övében egy csipetnyi undor is volt.

– Tizenkilenc éves. Marek jövőre negyven lesz. Húsz év különbség? Juri, ez őrültség. Nem gondolhatod komolyan.

Juri vállat vont. – Nem ez az első. Fernando hetven volt, amikor elvette azt a harmincéves nőt.

Lev felharsantott egy nevetést. – Egy aranyásó ribanc volt, az volt.

– Pontosan, de tudjuk, hogy ez a hercegnő nem az. Nemcsak megmentené az életét, hanem házasság révén az olaszokhoz is kötnénk magunkat. Ez egy pofon lenne Carlónak. Hirtelen lenne egy kötelék hozzánk, amelyet a többi család vér szerint elismerne. Bár lehet, hogy nem ért egyet, és meg akarja ölni a lányát, de a többi család nem engedné. Főleg, ha a családunkba házasodik be.

Jurinak igaza volt. Ez egy valódi lehetőség volt arra, hogy borsot törjünk ennek a *svolocsnak* az orra alá, miközben kihasználjuk a helyzetet, és térdre kényszerítjük az olaszokat. A térdükön előttünk az volt, amit apánk ideje előtt is akartunk.

Az összes testvérem közül én voltam az egyetlen, aki nőtlen volt, és nem vágyott arra, hogy megházasodjon vagy gyerekei legyenek. A családomnak és a cégeinknek dolgoztam. Régen szerettem egy nőt, de összetörte a szívemet, és nehezen tudtam feldolgozni. Mire továbbléptem, és a fájdalom már csak egy heg volt a szívemen, túlságosan is belemerültem a szokásaimba ahhoz, hogy arra gondoljak, hogy megnyissam magam valaki más előtt. Soha nem volt olyan időszak, amikor meg kellett volna házasodnom, sem magamért, sem a *bratváért*. Szóval nem tettem. Ráadásul húsz évvel idősebb is voltam nála. Fiatal volt, és előtte állt az egész élete…

A gondolatmenetem megakadt, ahogy ismét láttam a szemeit a fejemben. Pedig nem. Halott volt, amint kilépett ebből a házból. A pokolba is, lehet, hogy már ebben a házban is halott. Ugyanolyan könnyen kidobhatnánk holtan, mint élve.

A fiatalságát már elvették tőle. Kamilia azt mondta, hogy már három abortusza volt. Egy család, amely nemcsak hogy nem védte meg, hanem a legnagyobb kárt okozta, undorító volt belegondolni. Semmi sem maradt belőle, talán csak az az egyetlen gondolat, hogy egy golyót ereszt az apja szeme közé. Rosariának semmije és senkije sem volt. Ha feleségül venne, védelmet és biztonságos helyet kínálnék neki, ha valaha is elhinné, hogy nem bántanám. Az is segített, hogy az apja dühös lenne a velünk való kapcsolatra.

– Nem gondolhatod ezt komolyan, Marek. Nézd, nem akarok perverznek nevezni, de ha valaki fiatal kell, akkor hozhatunk valakit a klubokból… – Lev félig hitetlenkedve, félig megdöbbenve nézett rám.

– Megengednéd, hogy először beszéljek vele, *Vor*? – Visszatértem ahhoz, hogy Jurit a családunk fejeként ismerjem el.

Nem magam miatt, hanem a testvéreim kedvéért. Ha Juri hangot adott a véleményének, az azt jelentette, hogy szerinte ez a családunk javára válhat. Nekem is voltak fenntartásaim, olyanok, amelyek azzal jártak, hogy soha nem tudnám szeretni, és úgy érezném, mintha csapdába ejteném. De ha beszélnék vele, megkérdezném a véleményét, jobban érezném magam.

Juri bólintott. – A nap végéig van időd. Ha nem jutsz dűlőre, akkor eldöntjük, hogy élve vagy halva dobjuk-e ki az árkok közé a területeink között.

Felkelve hallottam, ahogy a testvéreim Jurival vitatkoznak a helyzetről, de nem hallgattam rájuk. Nehezebben értették meg, hogy *Vorként* hűséget esküdtünk neki. Főnökünkké és fejünkké fogadtuk. Család és testvérek vagyunk vér szerint, de Juri mindig felettünk fog állni.

Mindig megkövetelheti tőlünk, hogy térdre ereszkedjünk, és engedelmeskednünk kell. Vitázni vele időpocsékolás, és nem is szándékoztam megtenni. Ha ott azonnal megparancsolta volna, hogy vegyem feleségül, habozás nélkül igent mondtam volna. Bár ez a javunkra válhat, Juri fejében ez nem volt elég ahhoz, hogy egyértelműen igent mondjon. Ami némi mozgásteret adott nekem, hogy beszéljek Rosariával.

Kamilia ült vele, amikor beléptem. Halkan beszélgettek, de úgy hangzott, mintha lényegtelen dolgokról beszélnének, mint például a divat vagy a magazinok vagy valami ilyesmi. A húgom felállt, és Rosaria elkapta a tekintetemet. Az arca jobban nézett ki. Kevésbé volt feldagadva, és mindkét szeme nyitva volt. Még mindig komolyan el volt színeződve, de nem éreztem úgy, hogy minden alkalommal, amikor az arcára nézek, vonaglani kell.

Azt gondoltam, hogy talán egy kis idő, amíg hülye lányos dolgokról beszélget, visszahoz valamilyen fényt a szemébe, de nem tette. Ugyanolyan tompák, érzelemmentesek és üresek voltak, mint korábban. A pokolba is, egy tükörképe volt az álmomnak.

– Beszélnem kell Bernardi kisasszonnyal. Egyedül. – Hozzátettem az utolsó szót, amikor a húgom kinyitotta a száját. Túl könnyű volt olvasni.

Felhúzva az orrát végighúzta a kezét Rosario lábán, mielőtt rám bámult volna, ahogy kimegy. Az ajtó becsapódott, és megráztam a fejem.