Andrea sír, míg a szeme égni nem kezd és a torka nem fáj. Az egész teste nehéznek és összetörtnek érzi magát, de lassan feltápászkodik. Elsimítja a takarót Charlesen, és gyengéden megszorítja a hideg kezét. Pislog, és egy pillanatra az arca átalakul: újra meleg és élettel teli, és lágyan mosolyog. Aztán megtörli a szemét, és sápadtnak, vékonynak és félig halottnak látja.

– Itt marad, amíg… amíg… –