Hazafelé menet teljes csend honol a limuzinban. Kent hátul ül a sarokban, az ajtó mellett, homlokát a tenyerébe támasztja, és a térdét bámulja. Bár mozdulatlan és néma, érzem a belőle áradó feszültséget – a düh, a szorongás és valami más keverékét… talán neheztelés lenne?

Nem tudom. Túlságosan fel vagyok dúlva, és túl kimerült vagyok ahhoz, hogy ezen agyaljak. De ettől függetlenül árgus szemekkel