Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, de Daniel egyszerűen karon ragad, és a lépcső felé húz. Összehúzom a szemöldököm, de követem; tartom a szám, miközben a vállam felett dühösen visszapillantok Kent feszült alakjára, aki az éjszakát kémleli.

– Nyugi – mormolja nekem Daniel, mintha csak egy megriadt lóhoz beszélne, mire rászegezem a tekintetem.

– Jól vagyok – sziszegem, kiszabadítva a karom a