– Sajnálom én is – suttogom szipogva, a hangom elcsuklik a sírástól. – Bíznom kellene… bízzak benned…

– Nem, amit mondtam, az megbocsáthatatlan – mormolja a hajamba.

– Hát, ja – mondom, és felkapom a fejem, hogy egy kicsit morcosan ránézzek, miközben az arcomat törölgetem, amitől ő megkönnyebbülten elmosolyodik. Azt hiszem, jobban viseli, ha dühös vagyok, mint amikor zokogok. – Komolyan, Kent? – k