Másnap reggel a szemem azonnal kipattan, amikor Kent karja megszorul körülöttem, de nem az érintése ébresztett fel.

Hanem a kopogás az ajtón.

– A francba – morogja Kent, még mindig mozdulatlanul és szorosan tartva engem, nyilvánvalóan azon dolgozva, hogy felébredjen és eldöntse, mit tegyen.

– Talán Daniel az? – cincogom halkan, hangom alig hangosabb egy leheletnél. Kent így is leint.