Xaden szemszöge

– Ébredjen, Fenség!

A hang… felismertem a hangot… és egyáltalán nem álltam készen arra, hogy halljam. Rosszallóan a hasamra fordultam, és amilyen mélyen csak lehetett, beástam magam az ágyneműbe. Burke volt az, a Főbétám – szorgalmas és megbízható, mint mindig; amióta csak az eszemet tudom, mellettem szolgált, és hűségesen segített elrendezni a különféle királyi ügyeimet.

Ő volt a legbizalmasabb segítőm… jelenleg azonban hívatlan vendégnek számított.

Némán azt kívántam, bárcsak egyszerűen… elmenne.

Ezúttal határozott kopogás törte meg a csendet, amitől önkéntelenül is összerezzentem. – Xaden herceg, ideje felkelni.

Felnyögtem. Nyilvánvalóan a férfinak csapnivaló érzéke volt a pillanathoz. Vakon nyúltam az ágy másik oldala felé, arra számítva, hogy megérintem a lányt… kerestem nyugtató melegét… de a kezem csak a hideg matracra csapódott.

Hah… talán a Bétám jelenléte ijesztette meg?

Még félálomban könyököltem fel, és lassan, homályos tekintettel pásztáztam végig a szobát. Volt rá esély, hogy még itt van, valahol kartávolságon belül rejtőzködik. Talán sokkot kapott a tegnap esti események után.

Az ágy végében senki sem ült.

Az ablaknál sem állt senki.

A fürdőszoba ajtaja tárva-nyitva állt, a helyiséget sötétség borította. Illata pedig, amely tegnap este még oly gazdag és erőteljes volt, mára a levegőben úszó kósza foszlányokká halványult.

Szóval… mégis elment…

Nehéz sóhajjal beletörődtem, hogy fel kell kelnem és készülődni az induláshoz, figyelmen kívül hagyva a mellkasomban tompán sajgó érzést. Hanyagul magamra kapkodtam a ruháimat, és a fürdőszobába léptem, hogy valamivel presentálhatóbbá tegyem magam. Amikor azonban a tükörbe pillantottam, határozott nyomokat vettem észre a nyakam és a vállam találkozásánál, valamint végig a kulcscsontomon… dühös, vörös kis mélyedéseket.

Zúzódások? Lehetséges, de… nem. Nem, ezek valami másról árulkodtak.

Az a kis dög – tűnődtem mosolyogva, miközben finoman megérintettem a harapásnyomokat. A jelek szerint nem voltak elég mélyek ahhoz, hogy vért serkentsenek, de még egyetlen nő sem merészelt így megjelölni engem korábban.

Alfa hercegként természetesen megvolt a magam része a nőkből.

Így az egyéjszakás kalandok sem voltak ritkák a palota falain kívül.

De bátran kijelenthettem… soha nem találkoztam még senkivel, aki olyan lett volna, mint Maeve, és soha nem éreztem magam annyira elevennek, mint amikor vele voltam. Hogyan lehetséges, hogy egy látszólag átlagos ómega így kiváltsa nálam a tüzelést, amikor egyetlen alfa lánya sem került ehhez közel sem? Kiváltani egy farkas tüzelését különleges dolognak számított – nem volt képes rá akárki.

Pillantásom az üres ágyra tévedt, amely jól látszott onnan, ahol álltam. Még mindig el tudtam képzelni őt… gyönyörűen, kifulladva, a gyönyörtől remegve alattam.

A tegnap este jelentett számomra valamit. Vajon ő is így érzett?

Elszántan összeszorítottam az állkapcsomat. Tudtam, mit kell tennem.

Minden további időhúzás nélkül rendbe szedtem magam. Vizes kézzel végigszántottam a hajamon, hogy kevésbé tűnjön kócosnak, visszagyűrtem az ingem az övem alá, és begomboltam gyűrött díszingemet… bár úgy döntöttem, a felső két gombot nyitva hagyom, finoman közszemlére téve a tegnap esti trófeáimat.

– Burke, gyere ide!

Bétám fürgén belépett a szállodai szobába, és fejet hajtott. – Minden rendben, Fenség?

– Azt akarom, hogy tégy meg nekem valamit.

– Természetesen.

– Találd meg a Maeve nevű ómegalányt – mondtam, miközben lazán a nyakamba akasztottam a nyakkendőmet. – Újra látnom kell őt.

Maeve szemszöge

Tizenöt nap telt el a sorsdöntő éjszaka óta.

Végre elérkezett Sarah várva várt tizennyolcadik születésnapja, és az egész Holdkő birtok izgalomban égett. Nemcsak az alfánk lányát ünnepeltük, hanem ez volt az a nap is, amikor falkánk először találkozhatott a nagyra becsült Xaden Alfa herceggel. Nem mindennapi esemény volt, hogy a mi másodosztályú falkánk királyi fenséggel érintkezzen, így ez a nap bizonyára emlékezetesnek ígérkezett.

Ó, és micsoda napnak is bizonyult.

Tizenöt nap telt el, én pedig itt voltam, elbarikádozva a falkaház legnagyobb báltermének egyik vécéfülkéjében… egy pozitív terhességi teszttel a kezemben.

Hogy jutottam idáig?

Nos, a havi vendégemnek pontosan egy héttel azután az éjszaka után kellett volna megérkeznie… de sosem jött meg. A mai nap volt az egyetlen esélyem a szabadságra, amíg mindenki a bálterem díszítésével volt elfoglalva, így egy hétnyi szüntelen aggódás után megragadtam az alkalmat. Kalap és arcmaszk mögé bújva kiszöktem, hogy vegyek egy terhességi tesztet a közeli gyógyszertárban, majd amilyen gyorsan csak tudtam, visszaiszkoltam, hogy bezárkózzam a mosdóba.

Három perccel később… és most itt álltam, szembesülve a ténnyel, hogy anya leszek.

Be kell vallanom, voltak előjelek.

Nemcsak a vérzésem késett, de két nappal ezelőtt kezdve észrevettem egy halvány domborulatot a hasamon, ami korábban nem volt ott. Visszatekintve a terhesség lett volna a leglogikusabb válasz… de nem akartam elhinni, hogy ilyen gyorsan előrehaladhat. Valójában annyira szembetűnő volt, hogy aggódni kezdtem, hogyan magyarázom majd meg a hirtelen súlygyarapodást.

Mígnem Sarah véletlenül megmentette a helyzetet.

Apám nem örült, amikor megtudta, hogy mi – vagyis nem, én – nem vettünk új ruhát aznap a főváros bevásárlónegyedében, így Sarah-nak kellett keresnie számomra valamit a saját szekrényéből. A ruha, amit kelletlenül hozzám vágott, enyhén szólva is… csapnivaló minőségű volt, divatjamúlt mintáival és törtfehér színével, amely egykor nyilvánvalóan tisztább fehér lehetett. A régi, vékony anyag meglehetősen ízléstelennek tűnt, de nem vitt rá a lélek, hogy panaszkodjam, vagy egyáltalán érdekeljen.

A ruha már így is sokkal jobb volt annál, amit általában viseltem.

Ráadásul úgy tűnt, egész jól elrejti a kicsi, ám növekvő pocakomat. Ez sokkal hamarabb történik, mint amire egy vérfarkasbaba esetében számítottam!

Az a két kis csík mintha gúnyolódott volna rajtam, ahogy remegő kézzel tartottam a tesztet. Hamarosan egy másik életről kell majd gondoskodnom, távol a kegyetlen családomtól. Hogyan hozzak egy babát ebbe a háztartásba… egy olyan világba, ahol nekem sincs biztos jövőm?

Úgy éreztem, hánynom kell, bár nem tudtam eldönteni, hogy az idegesség vagy a reggeli rosszullét miatt.

És mégis, azon kaptam magam, hogy furcsa várakozással tekintek e csöppnyi élet érkezése elé. Ahogy óvatos kíváncsisággal megérintettem a hasamat, találkozni akartam a babával, aki létezésem legbonyolultabb éjszakájából fogant.

– Maeve?

Riadtan tapasztottam a kezem a számra, hogy csendben maradjak. Sarah hangja volt az a fülkeajtón túlról. Nem álltam készen arra, hogy lássam őt – még nem. Ugyanakkor tudtam, hogy a hallgatásommal csak megerősítem számára, hogy én vagyok a fülkében.

Bárhogy is döntök, veszítek.

– Nincs szükségünk ma a lustaságodra. Gyere ki azonnal!

Hangos dörömbölés rázta meg a fülkét. Nem fogja abbahagyni, és el kellett rejtenem a tesztet! Ijedtemben a szemetesbe hajítottam, és mindenhez imádkoztam, ami csak eszembe jutott, hogy bárcsak ne nyúlna hozzá.

Vonakodva kinyitottam az ajtót, és ott állt Sarah, pazarul kiöltözve, mint egy igazi alfa lánya, és türelmetlenül méregetett.

Próbáltam lazán úgy helyezkedni, hogy takarjam a kilátást. – Szükséged van valamire?

Összeráncolta a homlokát. – Mit csináltál?

Vettem egy nagy levegőt. – Csak meg kellett nyugtatnom magam, mielőtt megérkeznek a vendégek. – Ez nem volt teljes hazugság, de jelenleg nem a parti volt a legfőbb gondom.

– Mit dobtál a szemetesbe?

– Semmit, csak egy kis zsebkendőt…

De mielőtt befejezhettem volna, Sarah félrelökött, befurakodott a fülkébe, és egyenesen célba vette a szemetest. Pánikba esve próbáltam elhúzni onnan, de meg sem moccant. És amikor megfordult, kezében a terhességi teszttel… tudtam, hogy végem van.

– Na, na, na. – Gúnyos nevetéssel meglengette előttem a tesztet. – Úgy tűnik, megtaláltam a kis titkodat, kismama.