– Hallgass meg, Kevin! Végtére is két lányunk van, nem igaz? Tudom, Marie nem a vér szerinti lányod, de egész életében az apjának szólított…

Mielőtt Jennifer befejezhette volna a mondatot, Kevin félbeszakította. Hónapok óta lábadozott, és most már sokkal jobban érezte magát.

– Mit akarsz ezzel mondani? Mondd ki nyíltan! Végtére is a szerető férjed vagyok.

– Tudom, hogy szeretsz engem és a mi Marie-nkat… – Jennifer megfogta Kevin kezét, amely annyira sovány volt, hogy szinte csak csont és bőr, majd halkan folytatta: – Említetted, hogy Biancát külföldre küldöd tanulni, miután leérettségizik, ugye? A mi Marie-nk csak két évvel idősebb Biancánál, és mostanában mást sem csinál, csak bárokban lóg. Egyáltalán nem jár be rendesen az órákra, én pedig halálra aggódom miatta. Mégiscsak ő az egyetlen édeslányom! Kevin, azt akarom, hogy Marie együtt tanulhasson külföldön Biancával!

Bianca az ajtó előtt állt, homloka enyhén ráncolódott.

Marie idén töltötte be a húszat, és valahogy már az általános iskola hetedik osztályában kitanulta a lógás művészetét.

Dohányzott, ivott, és egész éjszakákra kimaradt. Ezek a címkék mind azt írták le, milyen „különleges” is volt ez a Marie.

Bianca a legkevésbé sem szívlelte ezt a nem vér szerinti nővérét.

Kevin Rayne nem volt milliomos. Egész életének megtakarítása pontosan hatszázezerre rúgott, és minden egyes nap a lelkét is kidolgozta ezért a második családjáért. Valójában olyan keményen hajtott, hogy belebetegedett, és a mája teljesen felmondta a szolgálatot.

Az orvos már a halálos ágyának nyilvánította az állapotát, ő mégis megtagadta, hogy a kezelésére fordítson akár egy fillért is abból a hatszázezerből.

Két hónappal ezelőtt Kevin határozottan kijelentette, hogy nem kéri a kezelést.

Amint a beteg lemondott az életről, senki más nem tehetett semmit, legyen szó az orvosokról vagy a saját édeslányáról.

Kevin még arra is rákényszerítette könnyező lányát, hogy hallgassa végig a végakaratát:

– Bianca, nem sokra vittem az életben. Mindössze annyit tettem, hogy összekuporgattam neked ezt a hatszázezret. Ne bánkódj túlságosan, ha meghalok. A temetés után fogd ezt a pénzt, és menj külföldre tanulni! Éld a lehető legjobb életet! Ne légy olyan mohó, mint anyád, és ne légy olyan haszontalan, mint apád! Ha ezt a szívedbe vésed, nem bánom, ha akár most rögtön szörnyethalok!

Bianca szeme még most is könnybe lábadt, ahányszor felidézte azt a pillanatot.

Nagyon jól tudta, hogy apja még az élete árán is meg akarja őrizni azt a hatszázezret a tanulmányaira. Ezért nem volt más választása, mint titokban megkötni azt az alkut, cserébe némi pénzért és egy megfelelő donorért az apja számára.

Ott állt az ajtó előtt, és hallgatta, ahogy apja és mostohaanyja szerelmet vallanak egymásnak. Ahelyett, hogy örült volna, sosem tapasztalt csalódottság járta át.

Végül Bianca nem ment be.

Amikor lement a földszintre, véletlenül összefutott Marie-val.

– Ó, hát csak nem a mi jó kislányunk, Bianca? – Marie egyik kezével lazán meglökte Biancát, miközben ujjai közt egy vékony, női cigarettát tartott. Egy nagy adag füstöt fújt Bianca arcába, majd csettintve a nyelvével végigmérte a lányt tetőtől talpig. – Tizennyolc éves vagy, apád pedig épp haldoklik, mert nincs pénze orvosi kezelésre. Mit szólsz? Nincs kedved még párszor áruba bocsátani magad? Még egy ideig életben tarthatnád az öreget.

Bianca rezzenéstelen arccal nézett visszataszító nővérére. Úgy érezte, a felgyülemlett feszültség szétfeszíti, ha nem adja ki magából, így szinte Marie arcába köpte a szavakat:

– Imádom az ötletedet. Biztos olyan megkönnyebbülés lenne, mint egy kiadós fingás!

Marie gyönyörű szemei szikráztak a dühtől. Bianca viselkedése azonnal kihozta a sodrából!

– Te átkozott kis dög, hát van pofád visszabeszélni?!

Bianca csüggedten sétált tovább.

Marie keze remegett az idegességtől. Megfordult, és torka szakadtából utána üvöltötte:

– Tessék, már megint szentfazéknak tetteted magad! Alig várom, hogy kimutasd a fogad fehérjét! Még apád is azt mondta, hogy anyád egy szégyentelen nőszemély! Szerintem vizsgáltasd ki magad egy rendes kórházban, hátha kiderül, hogy csak egy egyéjszakás kaland fattya vagy!

…

Amikor Bianca a terhessége hetedik hónapjában járt.

Már tisztán érezte, hogy a méhében növekvő élet egyre energikusabb. A baba rugdosta, ami sosem tapasztalt boldogsággal töltötte el.

Egy idő után elkezdte elképzelni, hogyan fog kinézni a kicsi, ha megszületik.

Vajon fiú lesz? Vagy lány?

A hasa hatalmas volt. Túl sok tápanyagot kapott volna?

Amióta Bianca azon a napon a kórházban kihallgatta, hogy apja beleegyezett Marie külföldi taníttatásába is, ritkábban járt be hozzá.

Nem arról volt szó, hogy már nem szerette az apját. Csak a hasa egyre nagyobb lett, és attól félt, apja észrevenné, hogy valami nincs rendben, ha túl gyakran látogatná. A vastag télikabát segített elrejteni az állapotát, de nem nyújtott teljes biztonságot.

Ráadásul Jennifer folyamatosan Kevin mellett volt. Bianca nem tudta eldönteni, hogy a nő valóban ennyire aggódik-e a férje egészségéért, vagy inkább azt a hatszázezret félti Marie számára.

Bianca csak a fejét fogta, és remélte, hogy az előbbiről van szó.

…

Nem sokkal később Bianca megtudta, hogy apja kikelt az ágyból, és visszatért a munkába; túlórázott és üzleti utakra járt, pihenés nélkül.

Bianca dühös volt és elkeseredett. Többször is próbálta telefonon meggyőzni apját, de minden hiábavalónak bizonyult.

Újév után.

Elérkezett a szülés kiírt időpontja.

A magánkórház legjobb szülészeti kórtermében helyezték el, ahol több doktornő foglalkozott vele egész nap. Vizsgálatokat végeztek és lesték minden kívánságát, ügyelve arra, hogy semmi se kerülje el a figyelmüket.

Bianca sosem próbálta kideríteni, ki a baba apja, de ezek az emberek néha nyíltan beszélgettek a férfiról a jelenlétében. A nevét sosem mondták ki, de Bianca biztos volt benne, hogy a gyermek apja határozottan nem egy átlagos üzletember.

Bianca a legkevésbé sem volt tisztában saját állapotának részleteivel, de később meghallotta az orvosok megbeszélésének eredményét.

Császármetszést akartak végezni rajta.

Ezután betolták a műtőbe.

A folyamat során nem érzett fájdalmat. Talán a fájdalom akkor hasít majd belé, amikor az érzéstelenítő hatása elmúlik.

A gyermek kilenc hónapig élt benne, most pedig hirtelen kiemelték belőle!

Útjaik mostantól különválnak!

A saját húsától és vérétől való elszakadás érzése szörnyű kínokat okozott neki.

Éles fájdalom volt ez, amely a szívébe markolt.

Mielőtt észbe kapott volna, könnyei végigfolytak az orrnye, majd az arcára csorogtak.

Kezdettől fogva ez az egész csak egy tisztességes és formális üzlet volt, nem igaz? Akkor miért fájt mégis ennyire a szíve?!

Faye egész idő alatt Bianca érzelmeit figyelte, nézte, ahogy a lány tehetetlenül zokog.

Végül, amikor Biancát kitolták, Faye végrehajtotta az utasításokat, és így szólt hozzá:

– Még csak tizenkilenc éves vagy. Ez az ügy örökre titok marad, amit életed végéig őrizned kell. Gyermekem, remélem, hamar túlteszed magad ezen, és remélem, innentől kezdve jó életed lesz.

Faye vigasztalta, de a szavai kegyetlenek voltak.

– Meg tudná mondani, hogy… fiú… vagy lány…? – kérdezte Bianca erőtlenül.

– Kislány, és teljesen egészséges – felelte Faye, pontosan úgy, ahogy az idős Crawford úr meghagyta neki. El akarták kerülni a jövőbeni felesleges bonyodalmakat, így nem volt más választásuk, mint hazudni Biancának.

Valójában ikreket szült: egy egészséges kisfiút és egy egészséges kislányt.

Bianca lehunyta a szemét, arca sápadt volt. Kimerült volt és álmos.

Egy kislány.

Egy új élet jött a világra. Az ő lánya.

…

Bianca mindössze tíz napig maradt a kórházban.

Nem bírta elviselni, hogy egész nap tétlenül feküdjön. Nem bírta elviselni a fájdalmat, hogy gondolatai a lánya körül forogjanak, és semmi máson.

Miután elhagyta a kórházat, Bianca visszatért a bérelt szobájába.

Az első dolga az volt, hogy felhívja az apját.

Kevin telefonja volt, de Jennifer vette fel.

– Bianca? Apád elfoglalt. Mi a baj?

Bianca elhallgatott. Mióta vált ilyen nehézzé elérni az apját?

– Mikor ér rá? – kérdezte.

– Nem tudom biztosra mondani. Apád nagyon keményen dolgozik, hogy te külföldre mehess. Mondjam meg neki, hogy hívjon fel, amint lesz egy szabad perce? – kérdezte Jennifer.

– Várom a hívását. – Bianca lehajtotta a fejét, és bontotta a vonalat.

Valójában tudta, hogy Jennifer nem fogja átadni az üzenetet.

Jelen pillanatban a fél kezén meg tudta számolni élő rokonait.

Az apja egy másik városba ment, és kétségbeesetten dolgozott ezért a furcsa családért.

Újszülött kislánya talán ebben a városban volt, de az is lehet, hogy valahol máshol. A születése pillanatától fogva a baba kizárólag az alku mögött álló férfihoz tartozott.

Ami pedig az anyját illeti, mintha az a személy sosem létezett volna.

Bianca nem tudta, hogyan néz ki a nő, hol van, milyen életet él, vagy hogy hiányzott-e neki valaha a lánya.