**Violet**

A szívem hevesen dobolt az izgalomtól és az idegességtől, ahogy bőröndjeimmel a kezemben átsétáltam a Csillagfény Akadémia kampuszán.

Amióta az eszemet tudom, ez volt az álmom: hogy a legjobb alakváltók közé tartozhassak. Az akadémiára nagyon nehéz volt bejutni, de valahogy mégis sikerült.

A mai nap egy új fejezet kezdete az életemben, és abszolút semmi sem ronthatja el.

– Tűnés az útból, négyszemű!

Majdnem semmi.

Felsikoltottam, ahogy valaki fellökött, én pedig elterültem a földön a bőröndjeimmel együtt.

A szemüvegem lecsúszott az arcomról, és pánikba estem.

– Ne, ne! – suttogtam, és lehunyt szemmel, kétségbeesetten tapogatóztam utána.

Mindig a szememen kellett lennie. Nyolcéves korom óta hordtam, és csak annyit tudtam, hogy hideg és magányos éjszaka vár rám, ha nincs rajtam folyamatosan.

A rémálmok, a látomások…

– Megvan! – lélegeztem fel, ahogy ujjaim súrolták az ismerős keretet. Megkönnyebbülten gyorsan visszatettem.

Elkaptam a srác hátát, aki fellökött, ahogy a baráti társaságával továbbsétált. „Seggfej!” – morogtuk egyszerre a farkasommal, Lumiával.

Az egyik srác a csoportból, aki kék kapucnis pulóvert viselt, együttérző pillantással nézett vissza.

A szemünk találkozott, majd megfordult, és felém sprintelt.

Zavarba jöttem, ahogy figyeltem, amint felkapja a bőröndjeimet a földről, mielőtt felém nyújtotta volna a kezét, hogy felsegítsen.

– Jól vagy?

– Igen, köszi – fogadtam el a segítséget, és feltápászkodtam, így már szemtől szemben álltam vele.

A szám azonnal mosolyra húzódott az előttem álló jóképű szőke srác láttán; szeme olyan barna volt, mint a méz, haja pedig kicsit világosabb az enyémnél.

– Bocsánat a herceg miatt – mondta. – Nem gondolta komolyan, csak kicsit nyűgös ma.

Összehúztam a szemöldököm. – A herceg?

A srác furcsán méregetett. – A Li… mindegy. Első nap?

– Igen.

– Segítsek a bőröndjeiddel?

– Igen, persze.

Megragadta a két bőröndömet, és elindultunk. Rövid lábaimmal küzdöttem, hogy tartsam vele a lépést, mivel majdnem kétszer akkora volt, mint én. – Épp a kulcsaidért mentél?

– Igen.

– Csak azt tudod mondani, hogy igen?

– Ige… vagyis nem – ráztam meg a fejem, kissé zavartan.

Felnevetett. – Nate vagyok, a Diáktanács tagja.

– Violet – válaszoltam.

Nate rám pillantott, majd a szemeivel végigmért. A tekintete olyan intenzív volt, hogy nem tudtam megállni, hogy el ne piruljak. – Hadd találjam ki – szólalt meg. – Tizenhét, kis és szerény falka, az Alfa lánya, a gyógyító ismerőse?

Röhögve, döbbenten néztem rá. – Majdnem talált: tizennyolc.

És ott volt az a másik dolog is.

Az Alfa a nagybátyám volt, aki felnevelt, de ez nem olyasmi volt, amiről szívesen beszéltem.

Nyolcéves voltam, amikor a szüleim meghaltak egy támadásban, és a nagybátyám azóta gondoskodott rólam. Ő volt a Vérrózsa falka Alfája, egy kis keleti falkáé.

– A gyógyító segédjének tanulsz? A szüleid büszkék lehetnek rád – mondta Nate.

– Igen, ők… – válaszoltam, de a szavak elhaltak.

Fergus Alfa próbált lányaként kezelni, de a férfi egyszerűen túl esetlen volt a gyerekneveléshez. Sosem volt sokat jelen, a Lunánk, Sonya pedig mindent megpróbált, de egyszerűen nem volt meg köztünk az az anya-lánya kapocs. Ráadásul ott volt Dylan, az unokatestvérem, akivel együtt nőttem fel. A bátyámnak hívtam, mindenki így hívta. Egész életemben utált, sosem adott rá okot, és sosem jöttünk ki jól.

Másodéves volt a Csillagfény Akadémián, és világossá tette, hogy e falakon belül nem vagyunk család, és tartsam távol magam tőle.

A pontos szavai ezek voltak: „Ne égess le, te csodabogár.”

– Büszkék – sóhajtottam.

Ahogy követtem Nate-et, észrevettem, hogy rengeteg lány verseng a figyelméért. Időnként egyiküknek odaintett, amit sikítozás fogadott. Ilyen arccal nem volt nehéz kitalálni, hogy népszerű. Ráadásul úgy tűnt, jó szíve is van.

Raittakapott, hogy bámulom, én pedig kuncogva a földre szegeztem a tekintetem.

– Itt is vagyunk – mondta Nate.

Felnéztem, és rájöttem, hogy már meg is érkeztünk a nagycsarnokhoz. – Gyere – vezetett be, és a hely pont olyan lenyűgöző volt, mint amilyenre az orientációról emlékeztem: tágas, nyílt tér, magas mennyezettel és fényűző megjelenéssel.

Nagy volt a nyüzsgés, a teret diákok és bőröndök töltötték meg. – Hűha – ámultam el, körülnézve.

Nate mutatott az ujjával. – Az ott a recepció. Ott kérhetsz információt és veheted át a kulcsaidat – majd felém nyújtotta a kezét. – Örülök, hogy találkoztunk. Isten hozott, és remélem, jó éved lesz… Violet.

Egy pillanatig néztem a kezét, mielőtt elfogadtam volna. – Köszönöm.

Kacsintott egyet, és a mellkasomban pillangók repdestek. Egy másodperccel tovább fogtam a kezét a szükségesnél, és amikor lágy mosollyal az összefonódó ujjainkra nézett, köhintettem egyet, és hátraléptem.

– Köszönöm – ismételtem meg, nem tudva, mit mondhatnék még. – És köszönöm, hogy visszajöttél segíteni.

– Nem gond – mondta Nate. – Csak a munkámat végzem.

Igaz, hiszen a Diáktanács tagja volt.

– Nate, gyerünk! – kiáltotta egy hangos hang.

Nate válla fölött átnézve kerestem a hang forrását. Egy srác volt az, aki az egyik oszlopnak dőlt, barátokkal körülvéve, hátat fordítva nekünk. Ugyanaz a srác volt, aki négyszeműnek hívott. Azonnal felismertem a hangját. Nate hercegként hivatkozott rá, és elgondolkodtam, vajon azért, mert tényleg királyi sarj, vagy a beképzelt viselkedése miatt.

Mégis, Nate egy másodpercig sem habozott, és azonnal elindult a barátjához.

– Következő! – kiáltotta a nő az információs pult mögött, visszarángatva a valóságba. Unott arckifejezés ült az arcán.

– Ó, igen… az én lennék! – mondtam, még saját magam számára is esetlenül hangozva, miközben a pultig küzdöttem a bőröndjeimet.

– Név, osztály és szak – követelte, hangja monoton volt.

– Violet Hastings, gólya a gyógyító szakról?

A nő hümmögött, és átnézett egy köteg papírt vagy aktát. Közben a gondolataim a három új szobatársamra terelődtek, remélve, hogy legalább elviselhetőbbek lesznek, mint az a fickó, aki négyszeműnek hívott.

– M-meg kell mondanom, nagyon megtisztelő, hogy egyike lehetek annak a kiválasztott kétszáz embernek, akik a legjobb gyógyítóktól tanulhatnak, és anyukám valójában itt végzett, szóval igazán izgatott vagyok, hogy…

A nő félbeszakított, felém dobva egy kulcscsomót, amit épp időben kaptam el. – Hold Csarnok, második épület balra, második emelet, 102-es szoba. Következő!

– Oké? – pislogtam, megdöbbenve a durvaságán. Mielőtt reagálhattam volna, valaki félrelökött, és majdnem megbotlottam, de szerencsére épp időben visszanyertem az egyensúlyomat.

A durva nő útbaigazítását követve a kollégiumhoz eljutni szerencsére nem volt túl nagy macera. Nagy küzdelmek árán sikerült feljutnom a második emeletre, teljesen kifulladva és valószínűleg izzadtan – de ott voltam, és csak ez számított.

A folyosó tele volt diákokkal, akik beszélgettek, hurcolták a holmijaikat és így tovább. A zajtól és az emberektől túlterhelten néztem körül, nem tudva, hol kezdjem.

– Melyik szobában vagy? – kérdezte egy hang a hátam mögül.

Ahogy elfordítottam a fejem, egy nő hangosan felkapta a levegőt az arcomba. – Adelaide? – tágra nyíltak feltűnő zöld szemei.

Ránéztem a nőre, próbálva kitalálni, ismerem-e, de nem ismertem fel. – K-kicsoda? – dadogtam.

A nőnek világosszürke haja volt, kontyba fogva, szemüveg az orrán, és feltűnő zöld szemei. Intenzív, szinte reménykedő arckifejezéssel bámult rám, miközben én furcsán néztem vissza, arra gondolva, biztosan összetéveszt valakivel.

– Annyira sajnálom – szabadkozott –, csak úgy nézel ki, mint valaki, akit egyszer ismertem.

Melegen rámosolyogtam. – Semmi baj.

– A nevem Esther, és én vagyok ennek a részlegnek a szintfelelőse. És te vagy… – kezdte, szeme a kulcscímkémre tévedt. – Violet Hastings a 102-es szobából… a szoba pont a folyosó végén van – mondta.

– Köszönöm – sóhajtottam, hálásan a segítségért.

Egy utolsó mosolyt küldve felé, továbbmentem a bőröndjeimmel a szobám felé. Minden egyes lépéssel egyre jobban izgultam a szobatársaim miatt.

Milyenek lesznek?

Kedvelni fogom őket?

Kedvelni fognak engem?

Még a Vérrózsa falkában is rá kellett jönnöm, hogy sosem voltak igazán barátaim. Persze, voltak emberek, akikhez közelebb álltam, mint másokhoz, de barátok?

Elértem a 102-es szoba ajtaját, és a szívem a torkomban dobogott. Nagy levegőt vettem, elfordítottam a kulcsot a zárban, majd benyitottam.

A szoba közepén két lány állt, akik azonnal abbahagyták a beszélgetést, és rám néztek.

Az egyik lánynak festett világosrózsaszín haja volt, a másiknak sötét göndör fürtjei. A ruháik stílusosak és drágának tűntek, amitől bizonytalannak és kívülállónak éreztem magam. Valószínűleg magas rangú családokból, nagyobb falkákból származtak, nem úgy, mint én.

– Zavarok? – kérdeztem bizonytalan hangon.

A rózsaszín hajú lány felém sietett. – Nem – hadarta. – Amy vagyok, ő Trinity… és te vagy ő? Kylan exe?

Zavartan ráncoltam a homlokom. – Kicsoda?

És ki volt az a Kylan?

– A szobatársunk, Chrystal? A Likán Herceg exe? – magyarázta Amy. – Úgy hallottam, meg kell ismételnie az első évet, és ő a szobatársunk… te vagy ő?