Ling Luoyin arckifejezése megváltozott, amint Ling Guozhi dühödt pofonja Ling Yiran arcán csattant.

– Miket beszélsz! Elütöttél valakit a kocsiddal, és emiatt börtönbe zártak. Szégyent hoztál az egész családunkra. Neked már nincs jövőd. Tönkre akarod tenni a húgod jövőjét is? – korholta őt Ling Guozhi.

Szemében mélységes undor tükröződött idősebbik lánya iránt. Amikor visszagondolt arra az időre, amikor családja kapcsolatba kerülhetett a Xiao családdal, és arra a tiszteletre, amellyel rokonai és barátai akkoriban övezték, önkéntelenül is megvetést érzett iránta tettei miatt.

Ling Yiran arca sajgott, mintha tűz égetné, arckifejezése mégis nyugodt maradt, mintha mindez cseppet sem érdekelné.

– Eredetileg csak füstölőt szerettem volna gyújtani édesanyám emlékére, de úgy tűnik, felesleges lenne itt tennem. Soha többé nem teszem be a lábam ebbe a házba.

E szavak után Ling Yiran megfordult, és elhagyta a helyet, amely egykor az otthona volt.

Ebben az „otthonban” nem volt többé helye.

—

Amikor Ling Yiran visszaért a lakásába, sötétség fogadta, a lámpák le voltak kapcsolva. Amint felkattintotta a villanyt, hideg csend borult rá.

Egyetlen pillantással felmérte, hogy rajta kívül senki sincs a szobában.

Jin elment? Szívét hirtelen üresség töltötte el. Úgy tűnik, végül mégis egyedül maradt!

Ling Yiran keserűen felnevetett. Éppen megfordult volna, hogy becsukja az ajtót, amikor megpillantott egy lassan felé közeledő alakot. Megdermedt.

Jin volt az!

Még mindig ugyanazt a tegnapi, kopott ruhát viselte, kezében pedig egy szatyrot tartott. Sűrű frufruja szinte teljesen eltakarta arca felső részét, így első pillantásra nehéz volt tisztán kivenni a vonásait, de a lány tudta, hogy a hajzuhatag alatt olyan arc rejtőzik, amely könnyedén rabul ejti az ember szívét.

Egy ilyen ember... valóban hajléktalan lenne?

Egyáltalán nem ismerte a férfit, szinte semmit sem tudott róla. Tudta, hogy befogadása hirtelen felindulásból elkövetett döntés volt, amely veszélybe is sodorhatja, de... képtelen volt parancsolni magának.

Talán az ember végső soron társas lény. Szüksége van a társaságra.

– Megjöttem – csendült fel a hűvös, közönyös hang, amely mégis úgy hatott, mint a természet legszebb dallama.

A lány torkát hirtelen forróság öntötte el, a szó benne rekedt. – Én... azt hittem, már nem jössz vissza.

A férfi rászegezte tekintetét. – Csak elmentem venni valamit.

A lány gyorsan félrehúzódott, behúzta a férfit a szobába, és becsukta az ajtót. Ekkor vette észre a két fehér, gőzölt bucit a férfi kezében lévő szatyorban.

Szelíden elmosolyodott, és érezte, ahogy egész testében oldódik a feszültség.

– Később majd együtt eszünk, de előtte még... szeretnék füstölőt gyújtani édesanyám emlékére. Ma van a halálának évfordulója – mondta Ling Yiran. Elővett a táskájából néhány piros gyertyát és füstölőt, amelyeket hazafelé vásárolt, valamint egy bekeretezett fényképet.

Egy fekete-fehér fénykép volt. A képen szereplő nő alig harmincéves lehetett, arca szelídséget és szépséget sugárzott.

Meggyújtotta a gyertyákat és a füstölőt, majd a füstölőrudakkal a kezében háromszor tiszteletteljesen meghajolt a fénykép előtt.

– Anya, új életet kezdtem. Jól vagyok. Van munkám, ami elég jól fizet ahhoz, hogy eltartsam magam. Nyugodj meg, a jövőben egyre jobb sorom lesz...

Yi Jinli oldalt állt, és az előtte lévő nőt figyelte, akinek ajkán mosoly játszott, ám mandulavágású szemei könnyben úsztak. A gyertyák és a lámpák fénye összefonódott, táncoló árnyakat vetve a lány arcára.

Íves szemöldöke, fitos orra és rózsaszín ajkai voltak. Egyáltalán nem volt rossz külsejű, de Yi Jinli már túl sok gyönyörű nőt látott életében. Egykori menyasszonya, Hao Meiyu is ritka szépségnek számított. Yi Jinli szemében Ling Yiran külseje csupán átlagosnak tűnt.

Ismerte a nő adatait, így természetesen tudta, hogy ma van az édesanyja halálának évfordulója. Egy nő, aki épphogy szabadult a börtönből, és utcaseprőként dolgozik, mégis azt állítja, hogy jól megy a sora?

– És van itt valaki más is, aki velem lakik – mondta halkan. Ezzel felé fordult, és kerek szemeivel rátekintett. A gyertyafényben csendesnek és visszafogottnak tűnt, mégis mintha határtalan öröm töltötte volna el.

Mintha a férfi puszta jelenléte is elég lett volna boldogságához. Egy pillanat múlva ismét a fényképen lévő nő felé fordult. – Szóval tényleg minden rendben van velem, anya. Nyugodj békében.

E szavak után ismét meghajolt háromszor tisztelete jeléül, és csak ezután szúrta a füstölőket a tartóba. Aztán csendben állt, és a bekeretezett képet nézte.

Negyedóra elteltével a füstölők leégtek. Ling Yiran elfújta a gyertyákat, és így szólt Yi Jinlihez: – Rendben, elpakolok, aztán főzök egy kis levest. Vacsorázzunk együtt.

– Rendben – felelte a férfi.

Gyorsan elpakolt, majd kivett a hűtőszekrényből egy tojást és egy paradicsomot, hogy paradicsomos tojáslevest készítsen. Ezután nekiláttak a vacsorának, a leves mellé a gőzölt bucikat fogyasztva.

– Tényleg, Jin, mivel foglalkoztál korábban? – kérdezte Ling Yiran evés közben.

– Mindenfélét. Ha akadt munka, elvállaltam. Ha nem, kerestem egy helyet, ahol meghúzhatom magam – felelte.

Hogy meghúzza magát? A lány elgondolkodott, vajon ez a „pihenés” azt jelentette-e, hogy élettelenül gubbaszt az út szélén, mint tegnap. Bizonyára sokat szenvedhetett a múltban. Különben miért ücsörgött volna az utcán egy fagyos téli éjszakán?

– Hány éves vagy? – kérdezte ismét.

– Huszonhét.

– Egyidősek vagyunk! – mondta meglepetten. – Melyik hónapban születtél?

– Novemberben.

– Én júliusban. Akkor pár hónappal idősebb vagyok nálad – mondta Ling Yiran. – Neked nincs családod, és nekem sincs. Mit szólnál hozzá, ha mostantól a nővérednek tekintenél? Én pedig az öcsémként tekintek majd rád.

– Nővéremnek? – mosolyodott el halványan. Soha senki nem merészelte még a nővérének nevezni magát, ez a nő pedig képes ilyen szemérmetlenül ragaszkodni ehhez?

Ha tudná, ki ő valójában, akkor is merészelne ilyesmit mondani?

Ám a dolog éppen azért volt számára annyira érdekes, mert a nő nem tudta.

– Nem lehet? – komorult el a lány tekintete.

Amikor édesanyja elhunyt, ő még csak hároméves volt. Csupán annyit tudott, hogy édesanyja egy baleset következtében elvetélt, és belehalt a szövődményekbe. Ami a méhében lévő gyermeket illeti, az idősebb rokonoktól úgy hallotta, a magzat már hat hónapos volt. Fiú volt, de sajnos a kiemelése után mindössze tíz percet élt.

Ha az a kisfiú életben marad, ő lett volna az öccse, és talán ő sem lenne most ennyire magányos!

– Biztos vagy benne, hogy a nővérem akarsz lenni? – szólalt meg hirtelen a férfi.

A lány gyorsan felkapta a fejét, és a frufru mögül elővillanó gyönyörű, igéző szempárral találta szembe magát. A férfi tekintete tiszta volt, mégis úgy tűnt, mintha titokzatos köd ülne rajta.

– Ühüm – felelte.

– De nekem nincs se állandó otthonom, se rendes munkám. Még magamat sem tudom tisztességesen eltartani. Miért akarsz a nővérem lenni?