*****Tragedy szemszöge*****

Az Alfa tekintete belém fúródott, számító intenzitással boncolgatva.

Hangja mély és parancsoló volt, ahogy beszélt, minden szó tekintélytől fűtve. – Azt állítod, hogy egy elveszett farkas vagy, aki menedéket keres – jelentette ki, hangja visszhangzott a cella falai között. – De meg kell mondjam, vannak kétségeim.

A félelem összeszorította a szívemet, de összeszedtem azt a kis bátorságot, hogy újra találkozzam a tekintetével, még akkor is, ha a testem remegett a rettegéstől.

– Kérlek, Alfa – könyörögtem, hangom remegett. – Nem vagyok kém. Csak egy farkas vagyok, akinek nincs hová mennie. É-Én nem akartam rosszat! Felszálltam egy vonatra, és idehozott. – szipogtam, imádkozva, hogy a férfi higgyen nekem.

Hideg mosoly húzódott ajkai sarkában, mentes a melegségtől vagy együttérzéstől.

– A szavak semmit sem jelentenek számomra – jelentette ki, hangjából csöpögött a szkepticizmus. – A tettek fogják meghatározni a sorsodat.

A szívem még mélyebbre süllyedt, szavainak súlya összezúzta a lelkemet. Az Alfa intett a csatlósainak, akik hangos csattanással kinyitották a cellaajtót. Erős szorítással léptek hozzám, és talpra rángattak.

Előre botladoztam, lábaim gyengék és zsibbadtak voltak a szűk bezártságtól, talpam még mindig vágott és szakadt az előző naptól.

– Szigorú megfigyelés alá kerülsz – parancsolta az Alfa, hangja ellentmondást nem tűrő.

– Kiderítjük az igazságot az állításaidról, és addig is engem fogsz szolgálni, a lakosztályomban – fejezte be, mire vagy tucatszor pislogtam, hogy feldolgozzam a szavait.

Ez volt az ő kegyelme? Szolgálnom kell őt a lakosztályában?

Azonnal bólintottam, torkom kiszáradt, ahogy küzdöttem, hogy megtaláljam a hangom. – É... értem, Alfa. Teljesen együttműködöm, és n-nem tudom eléggé megköszönni! – sikerült végül kisuttognom.

Tekintete kissé megenyhült, a kíváncsiság szikrája villant fel a szemében, mielőtt eltűnt volna...

– Helyes – jelentette ki, hangjában egy csipetnyi intrikával. – Személyesen fogom felügyelni az értékelésedet. Ha ártatlannak bizonyulsz, lehet esély a megváltásra itt, a falkánkban.

Megváltás?

A szó visszhangzott az elmémben, a remény egy szeletét nyújtva a gyötrő kétségbeesés közepette, amivel eddig szembesültem.

– Tegyétek a kis szobába az emeletem végén! Szükségem lesz rá a közelben, hogy teljesítse a kötelességeit – parancsolta két csatlósának egy csuklómozdulattal, mire ők bólintottak.

A csatlósok időt nem vesztegetve kivezettek a cellából, végigvezetve ismét a gyengén megvilágított folyosón, vissza a lépcsőkön a külvilágba...

Lépteim nehezek és bizonytalanok voltak, minden lépés a problémáim súlyát hordozta, ahogy az egyenetlen talaj tovább szaggatta a talpamat.

Az Alfa szorosan mögöttünk jött, néma és impozáns jelenléte nyugtalanná tett...

Nem telt bele sok időbe, és elértünk egy kastély szerű épülethez, amely sokkal nagyobb volt, mint a régi Alfám lakrésze és a falkaházunk otthon. Ez a hely sokkal felsőbbrendűnek tűnt... sokkal félelmetesebbnek...

Ki volt ez a férfi? Mi volt ez a falka?

Hatalmas csatlósai felvezettek az emeletre, és úgy döntöttem, a padlót nézem, ahogy elhaladtunk a személyzet néhány tagja mellett – kissé szégyellve és pironkodva jelenlegi állapotom miatt.

Végül megálltunk egy ajtó előtt, mielőtt egyikük kinyitotta és belökött.

A lábaim cserben hagytak, ahogy elengedték a szorításukat, és hagyták, hogy előre essek a szobába. Felszisszentem a fájdalomtól, amit a már amúgy is zúzódott térdeimben éreztem, mielőtt feltoltam magam álló helyzetbe...

A szoba tisztességes méretű volt, sokkal nagyobb, mint amihez otthon szoktam, és tátott szájjal bámultam a drága belső teret és a saját fürdőszobát...

Az Alfa megköszörülte a torkát, amitől kiugrottam a transzomból, mielőtt intett volna, hogy álljak a szoba közepére.

Úgy tettem, ahogy utasított, mielőtt ragadozóként körözni kezdett körülöttem, tekintete lényem minden porcikáját boncolgatta.

A feszültség a levegőben tapintható volt, ahogy elkezdte a kihallgatást – a csatlósai úgy tűnt, elmentek – egyedül hagyva minket egymás társaságában.

– Mondd el nekem, Tragedy – kezdte, hangja a tekintély légkörét hordozta. – Mit kerestél a falkám területe közelében? Hogyan kötöttél ki azon a vonaton?

Vettem egy mély lélegzetet, összeszedve minden bátorságomat, csak hogy válaszoljak neki...

– Alfa, uram, nem vagyok kém – kezdtem, hangom a bennem kavargó bizonytalanság ellenére is stabil volt. – A t-társam elutasított... aki száműzött engem... és így kétségbeesésemben szálltam fel a vonatra az éjszaka közepén, remélve, hogy messzire visz a fájdalmas múltamtól. – A vallomásom végére egyetlen könnycsepp gördült le az arcomon, ő pedig figyelte, ahogy egyenletesen hullik alá.

Az Alfa tekintete továbbra is rajtam maradt, rendíthetetlenül. – És milyen bizonyítékod van az állításaid alátámasztására? Ha a társadnak volt hatalma száműzni téged a falkából, akkor magas rangúnak kell lennie, nemde? – faggatott.

Lesütöttem a szemem, érezve, ahogy a tehetetlenség hulláma átmos rajtam. – Nincs bizonyítékom, Alfa – ismertem be. – Csak a szavam. Megértem azonban, hogy a szavam talán nem elég, de könyörgök csak egy esélyért. – folytattam, miközben hatalmas termete centikkel az enyém fölé magasodott.

A szobára nehéz csend telepedett, az Alfa fürkészése könyörtelen volt, ahogy gondolatba merültnek tűnt. A percek örökkévalóságnak tűntek, ahogy mérlegelt, szúrós zöld szemei a megtévesztés bármilyen nyomát keresték.

– Mondd el a társad nevét, a rangját, a falkáját és az okot, amiért elutasított! – követelt több tudást, mire megfeszültem a hangnemétől.

– Ő... Én egy... – kezdtem dadogni, képtelenül arra, hogy hatékonyan összefűzzem a szavaimat, mire a szemöldöke haragosan összerándult.

– Kezdd a nevével! – egyszerűsítette le a kérést, mire gyengén bólintottam és vettem egy levegőt.

– D-Derrick Colt... – A szívem összeszorult, amikor hangosan kimondtam a nevét, és hirtelen a mellkasomhoz kaptam a kezem – az Alfa intenzíven tanulmányozott.

Miért fáj még mindig?

– Mi a rangja? – forszírozta, hirtelen zavartnak tűnve a névtől.

– Ő... az Alfám fia volt... a soron következő... a Holdvágy falkánál... – továbbra is a szívemet fogtam, ahogy az hevesen vert, fájdalmat pumpálva a testembe, ahogy tovább emlékeztem a férfira, aki oly kegyetlenül bánt velem.

Az undor, ami az arcán ült, ahogy elutasított engem...

– Miért utasított el? – szűrte át a fogai között a kérdést az Alfa, dühösnek tűnve a történettől, miközben félelmemben kinyitottam és becsuktam a számat.

– Mert uram... én... én csak egy vakarcs farkas vagyok... semmi hasznát nem vette... teher voltam annak a falkának. – suttogtam az utolsó beismerést, nem tudva, hogy egyáltalán meghallotta-e.

Ismét csend borult ránk, ahogy az Alfa lassan fel-alá kezdett járkálni a szobában – úgy tűnt, valamin gondolkodik.

– Tehát mondd meg nekem, Tragedy... miért nem fogadtad még el az elutasítását? Még mindig hozzá akarsz kötődni? Visszaszerezni őt? Talán visszatérni a régi falkádhoz egy napon? – Az Alfa megállt a járkálásban, zöld tekintete ismét az enyémen állapodott meg.

– M-Micsoda? N-Nem? – botladoztam a szavakban, nem értve, mit értett a vád alatt.

– Akkor ahhoz, hogy itt maradhass... a falkámban... el kell utasítanod őt ebben a pillanatban, hogy tanúja lehessek annak, ahogy minden köteléket elvágsz! – szögezte le, miközben fészkelődtem a vallatása alatt.

– I-Igen uram... de nem... tudom hogyan? Nem tudtam, hogy... el kell fogadnom az elutasítását. – mondtam el neki az igazat, zavartan, amiért sosem hallottam még ilyesmiről.

Az Alfa horkant egy kicsit, ingerültnek tűnve a tudatlanságom miatt, mielőtt belekezdett: – Ezért érzel még mindig fájdalmat, valahányszor kiejted a nevét! El kell fogadnod, hogy elutasított, mielőtt továbbléphetnél! – jelentette ki, mintha ez nyilvánvaló lenne.

Bólintottam elgondolkodva, arra jutva, hogy van értelme.

– É-Én... Tragedy... elfogadom... Derrick Colt... a Holdvágy falka leendő Alfájának elutasítását... – azon kaptam magam, hogy hangosan kimondom a nyilatkozatot, majd késztetést éreztem, hogy levegőért kapjak – a tüdőm hirtelen úgy érezte, mintha egy zúzó szorításból szabadult volna fel.

– Jó kislány... – Az Alfa elismerően bólintott, hangja érzelemmentes volt, ahogy elmorzsolta a szavakat.

– Tisztálkodj meg és öltözz át... Hamarosan visszajövök, hogy megbeszéljük a következő feladatodat... és ne tévedj, Tragedy... ha kiderül, hogy kém vagy, vagy valami más... megkínoztatlak és száműzlek... érted? – sziszegte, mire gyorsan bólintottam, hálásan a lehetőségért, hogy bizonyíthatok neki.

– K-Köszönöm... – mondtam neki, és ezzel –

Ő távozott.