Itt az idő. Az oldalbejárat alig több egy csipkés hasadéknál a sziklafalon, félig elrejtve a lelógó gyökerek és a rothadás bűze mögött. A talaj csúszós a régi vértől, fekete és sűrű, mint a kátrány, és a lyukból kiszökő szél a kóborlók szagát hordozza, több százét. Layah az első, aki megmozdul. Pokolkutya alakja úgy hullámzik, mint a hús-vér árnyék, karmai a sárba mélyednek.

– A védőbűbájok itt gy