A fejem felett zúgnak a stúdiólámpák, élesek és hidegek, mint itt minden más. A falakat borító tükrök minden hibát elkapnak, a kétely minden villanását, minden lépést, ami akár csak egy fél másodpercet is késik. Már izzadok, a tarkóm nedves, a tenyerem nyirkos a rózsaszín szatén spicc-cipőm belsejében.

Elrugaszkodom a jeté-hez, és rosszul érkezem.

Nem katasztrofálisan. De épp eléggé.

– Újra – mondja Madame Loretto, hangja olyan éles, mint a sétapálcájának koppanása a padlón.

Visszavágódom a kiinduló pozícióba. A szívem máris túl gyorsan kalapál. Érzem, ahogy a teremben minden szempár felém fordul – finom pillantások, féloldalas vigyorok, az a fajta tekintet, ahogy arra nézel, aki vérzik, miközben örülsz, hogy nem te vagy az.

Újra mozdulok.

És újra elvétem.

Nem sokkal. Egy döccenés a leérkezésnél. A zene mögött egy töredéknyi ütemmel. Egy hiba, amit senki sem venne észre – kivéve Madame Lorettót.

A zongora éles, disszonáns hanggal hallgat el, ahogy a nő sarkon fordul.

– Penelope Vale. – A hangszíne kimerült. – Új lány maga itt?

Összezárt sarokkal állok, az állam megemelve, a vállam hátrahúzva. – Nem, Madame.

– Sérült?

– Nem, Madame.

– Akkor bizonyára lusta. – Csettint a nyelvével. – Ez kiábrándító.

A csend elnyúlik. A fülem zúg az erőfeszítéstől, hogy csendben tartsam a légzésemet.

– Három éve tanítom magát – mondja, lassan járkálva a tükrök előtt, tükörképe szellemként követi. – Három éve. Mennyi volt, tizenhat, amikor idekerült? Most pedig tizenkilenc, még mindig itt van, és még mindig szerencsésnek mondhatja magát, hogy ebben a stúdióban lehet. Maga a legfiatalabb lány ebben az osztályban, méghozzá kerek négy évvel. Érti, milyen ritka ez? Hogy milyen szerencsés, amiért egyáltalán ebben a teremben táncolhat?

– Igen, Madame.

– Akkor miért pazarolja el? – A hangja megemelkedik, nem hangerőben, hanem élességben. – Kétéves kora óta táncol. Tizenhét évnyi képzés, és mégis úgy érkezik a talajra, mintha nem értené a gravitációt. A Tavaszi Gála próbái jövő héten lesznek, maga pedig úgy táncol, mintha már veszített volna.

A torkom összeszorul. A gerincem majdnem elpattan, olyan mereven tartom magam.

– Akarja a szólót? – kérdezi. – Akkor viselkedjen úgy, mint aki megérdemli. Különben odaadom valakinek, akinek feleannyi tehetsége van, de kétszer annyi fegyelme.

Hosszú csend. A zongorista felé fordul.

– Öt perc szünet. Mindenkinek. Penelope, üljön le.

A földre rogyok, tenyeremet a hűvös balettpadlóra szorítom, hogy elrejtsem a remegést.

Mila egy másodperccel később már mellettem van, térdét a mellkasához húzza, hangja lágy. – Oké, mi volt ez?

Nem nézek rá. Csak bámulok előre a tükörbe, ahol az arcom túl sápadtnak és túl feszültnek tűnik.

– Te ezt nem szoktad elrontani – mondja. – Soha. Konkrétan álmodból felkeltve is megcsináltad azon az éjszakai bennmaradáson tavaly ősszel. Mi a helyzet?

Kifújom a levegőt. Lassan. Kontrolláltan. – Ty elfelejtett értem jönni óra után.

A lány pislog egyet. – Tyler?

Bólintok. – Vártam vagy húsz percet, de segített valami csajnak tanulni, és kiment a fejéből. Hat háztömböt kellett futnom, és a folyosón öltöztem át, csak hogy időben ideérjek.

Mila szája elhúzódik. – Ez már a hányadik alkalom? A negyedik?

– Ötödik.

Nem mondja ki, hogy dobjam ki, de az arcára van írva.

– Azt mondta, sajnálja – teszem hozzá, bár nem igazán tudom, miért. – Csak... elkalandozott.

– Elkalandozott? – kérdez vissza Mila. – A Gála próbahetén?

Megrázom a fejem, és a mellkasomhoz húzom a térdem. – Semmi baj. Csak kizökkentem. Helyrehozom.

Egy pillanatig nem szól semmit, aztán a vállát az enyémnek üti. – Jobb is lesz. Amanda fejben már a köszönőbeszédét gyakorolja.

Felnyögök, és halkan felnevetek.

De a szorítás a mellkasomban nem múlik el.

Amikor Madame Loretto visszalép a stúdióba, még csak rám sem néz. Csak annyit mond: – Elölről.

Felállok.

Újra a tükör felé fordulok, és egy pillanatig csak lélegzem. Magamat nézem – az arccsontom kemény vonalait, az állkapcsom feszültségét, az izom rándulását a trikóm sápadt szövete alatt.

Ismerem ezt a táncot. Ebben éltem.

Ez az enyém.

A zene elindul.

Mozdulok.

Minden elhalványul – az osztály, a fájdalom a hátamban, Madame szavainak éle. A lábaim tisztán nyúlnak meg, a karjaim úgy szelik a levegőt, mint a víz. A gerincem hosszú, a központom feszesen zárt, az ujjaim lágyak és elevenek. Érzem a zene áramlását minden porcikámban.

Fordulok. Érkezem. Átlélegzem.

Jeté. Pirouette. Relevé.

Tökéletes.

Az árnyékom mellettem nyúlik el a tükörben, precízen és élesen, de nem nézek rá. Benne vagyok a mozdulatban. Nem remélem, hogy jó – tudom, hogy az. Minden ütem. A csuklóm minden rezdülése. Az arcom rezzenéstelen marad, olvashatatlan. De belül lángolok.

Az utolsó mozdulat középre sodor, egy lassú, megfontolt ereszkedés arabeszkből a végső pozícióba. Megállok, egyensúlyban. Kecsesen. Súlytalanul.

Kifújom a levegőt.

És aztán... csend.

Madame Loretto a terem szélén áll, arca kifürkészhetetlen.

Várok valamire – kritikára, javításra, még több csendre.

Ehelyett egyetlen, rövid, feszes bólintást ad.

Ennyi.

Nincs taps. Nincs dicséret. De úgy érzem, mintha mennydörgés lenne.

A mellkasomban forróság árad szét, és egy vigyor tör át az arcomon, mielőtt megállíthatnám.

Az a bólintás azt jelenti, hogy megcsináltam. Az a bólintás azt jelenti, hogy elég volt.

Leülök újra, ezúttal lassabban, az adrenalin még mindig ott lüktet a végtagjaimban.

Mila rám vigyorog. – Oké. Ez ijesztően jó volt.

– Igen? – kérdezem, úgy téve, mintha vizet innék, bár a kezem egy kicsit remeg.

– Úgy néztél ki, mint egy másik ember. Mint... valaki egy filmből. Ezt odatetted.

Szélesebben mosolygok. – Tudom.

Ez nem arrogancia. Még csak nem is megkönnyebbülés.

Ez valami csendesebb.

Valami, amiért megdolgoztam.

Néhány másodpercig nem gondolok Tylerre, vagy arra, hogy tizenkilenc vagyok, vagy hogy milyen keményen kellett futnom, hogy ideérjek. Csak arra az utolsó hangjegyre gondolok, és arra, hogyan találtam el úgy, hogy az egész testem még mindig zsong tőle.

Nincs szükségem a dicséretre.

Nincs szükségem a tapsra.

Nekem csak a tánc kell.